A történet maga nem nevezhető különlegesnek vagy eredetinek, sőt, talán kimondottan szokványos. Egy átlagos lakás megszokott padlásán játszódó cselekménnyel, s az ahhoz tartozó szinte kissé sztereotip szereplőkkel találkozhatunk: a mogorva házmesterrel, a sipákoló szomszédnénivel stb., akik egytől egyik hangzatos és kreatív neveket viselnek. S itt rögtön helyesbítenem is kell magam: noha a történet szokványos, messze nem unalmas. A történetvezetés remekül épít a gyermekek lelkesedésére, arra a mindenre nyitott, mindentől izgalomba jövő attitüdre, mely lehetővé teszi, hogy már azt is kalandként éljük meg, hogy ki ér fel a gonosz cirkuszosoknál előbb a padlásra.
Petya egy teljesen átlagos kisfiú, nem mindennapi körülmények között. Az első adandó kérdés „De hová lett Apu?” máris elegendő okot ad arra, hogy a kicsi életében minden összekuszálódjon. Apu eltűnt, de Petya nincs egyedül: egy maroknyi furcsa szerzemény, Aurél, a cincér, Ficam, a flamingó, Berci, a mókus, a mindig álmos Mezitláb Jaguár, és egy bölcsis kistesó, Cili is azt várják, hogy gondoskodjon róluk. Idővel ehhez a hebrencs társasághoz csatlakozik a nagyon jóindulatú, ám igencsak lassú felfogású mackó, Tulipán, aki a gonosz „cirkuszosok” elől szökött meg. Hogy lesz ebből megoldás? Hogyan szabadítsák ki a többi, a cirkuszban maradt medvét? Hol van Apu és mikor jön haza? Számos probléma, mely fejtörést okozhat egy kisfiúnak, ám szerencsére Petya nincs magára hagyva. A hátráltató elemeket (pl. szomszédok) leszámítva sok varázslatos és nagyon is hétköznapi társa akad, s végül minden elsimul.
A történetbe egy hat év körüli gyermek tökéletesen bele tud helyezkedni (bátran állíthatom, teszteltem), annál is inkább, hiszen a mese főhőse is gyermek még, kisfiú, akinek furmányosan kell kivágnia magát különösebbnél különösebb helyzetekből, s bizony Apu távollétében igen korán és talpraesetten kell felelősséget vállalnia. A sztorinak ez a szála is jellegzetes és valódi, sok mai gyereknek különösen ismerős, reális lehet. Petya a szemünk láttára érik felnőtté és tanulja meg, hogyan is kell egyedül helyt állni a világban, de főképp: hogyan kell felelősséget vállalni egymásért, valamint felismerni és legyőzni a magát jónak álcázó gonoszt. Szép lassan bele kell simulnia a felnőtt létbe, döntéseket kell hoznia, s egy igen sokszínű kis társaságot kell vezetnie.
S máris rátérhetünk a könyv egyik fő érdemére: a Petya és Tulipán egyik ereje realitása. A repülő őzektől és beszélő állatoktól eltekintve mindig minden ok-okozati viszonyban áll egymással, s a legfélelmetesebbnek tűnő dolgokról is hamar kiderül, hogy természetes, valóságos jelenségek. Ezt a felállást legjobban az Iblekra és Hoplekra boszorkányok lakásában látottak támasztják alá, itt ugyanis a gonosz főzetekről hamar kiderül, hogy csupán befőttek, a mogorván kémlelő bagoly csak egy falióra, s az ágaskodó szellem csupán egy függöny, melybe belekapott a szél. Ezek a jelenetek okozhatnának ugyan csalódást is a kicsi gyermekeknek, azonban sokkal inkább eredményezhetnek bennük egy kellemes, jó érzést, „ezt a félelmemet is legyőztem, ismét kiderült, hogy nincs mitől félnem”, ami egy kicsi embernek, akinek még minden új és idegen, nagyon fontos állomás lehet a felismerésekben. Nem véletlenül említettem tehát, hogy a mű épp csak egészséges mértékben pszichologizál vagy nevel, mindennek megvan a maga helye és mértéke, és sokkal inkább udvarolni akar a gyermeki léleknek azzal, hogy belebújik a – túlnyomórészt – kisfiúk világlátásába, s nem befolyásol, vagy erőlködve oktat, hanem inkább szórakoztat.
A szinte már Lázár Ervin vagy Csukás István kreativitását idéző humorosabbnál humorosabb nevek közül talán a varázslatos őz, Hergenszőrif elnevezése a legemlékezetesebb. Ő az a figura egyébként, aki talán a legközelebb áll a felnőttek világához, a maga elefántcsonttornyában tanyázó entellektüell képét festi elénk benne a szerző. Hergenszőrif az, aki ha akarná, kezében tarthatná a szálakat (az ő csodatétele az egyetlen varázslatos elem a mesében), aki folyamatosan rendszerkritikus megjegyzéseket tesz, s hatalmas intelligenciájával mélységesen ki van ábrándulva nem csak az emberekből, de az állatokból is. Nem véletlen, hogy önmagával teázik délutánonként, s kritikái ellenére igen keveset tesz azért, hogy a dolgok változzanak. A jóságot azonban ő is felismeri, s minden kényelmetlenség ellenére segít Petyáékon.
Apró, finom, ám annál inkább kellemes elemek a gyermeki humorra építő helyzetkomikumok, félreértések (Az „Egyél csukott szájjal!” felszólítást Berci a mókus szó szerint veszi, és csukott szájához ütögeti a tele kanalat). Az ilyen és ehhez hasonló mókás jelenetektől hemzseg a könyv, ezért is lehetséges, hogy könnyen kacajra indíthatja a gyerekeket, akik ezzel a felnőtt világ kifordítását, a nyelv játékosságával való gúnyt észlelhetik.
A történetfolyam mellett mindenképp érdemes szót ejteni a könyv külső megjelenéséről is.
A Petya és Tulipán illusztrációi humorosak, jellegzetesek. Bognár Éva Katinka figurái vagányak (vegyük csak a laza, sapkás Jaguárt), viccesek (az egyik gonosz szereplő karján pl. tisztán kivehető börtöntetkó díszeleg, „Irén” felirattal), színvonalas aláfestései a kalandos történetnek. A könyv jól olvasható, nagy betűs, vidám formátumú igényes kiadása izgalmas olvasmány lehet épp olvasni tanuló gyermekeknek is, a magával ragadó történet, a gazdag szókincs és a fordulatos, ízes kifejezések könnyen elősegíthetik az élvezetes fejlődést.
A történet gyengébb pontjai talán egyedül azok a fejezetek, melyek főleg és szinte kizárólag a helyzetkomikumra építenek, s melyek egy kissé néha már épp ezekbe bonyolódnak bele. Nem biztos, hogy egy kicsi gyermeknek is épp olyan hosszan fenntartja az érdeklődését egy-egy nyelvjáték, vagy apró félreértés. Ezeket a részleteket leszámítva azonban izgalmas a történet vonalvezetése, s noha felnőttként azonnal sejthető mi lesz az apróbb konfliktusok megoldása, egy gyermek lélegzetvisszafojtva figyeli pl. annak a talánynak a megoldódását, hogy ki is tulajdonképpen a „Padlási Szörny”? Ezt azonban már természetesen nem árulom el, a Pagony ezen színes és szórakoztató kiadványát ugyanis igazán érdemes megvásárolni, hogy személyesen is elmélyedhessünk a kalandokban.
Mirk Klára
Forrás: litera.hu
|