Háry - A rettentő magyar vitéz
Lovász Andrea 2018.08.08. 16:57
Írta: Zalán Tibor, illusztrálta: Kállai Nagy Krisztina, Czetényi János. Pozsonyi Pagony Kiadó, 2017, 62 oldal
Zalán Tibor legújabb gyerekkönyve A rettentő görög vitéz (2011) utódja, nemcsak alcímében, hanem szellemiségében is. Ahogy az előző kötet a kamasz Thészeusz kalandozásait meséli el, kamaszos hetykeséggel és költői pimaszsággal, úgy Háry meséi is kalandleírások – hasonló hetykeséggel és – nomen est omen – alapos költői túlzásokkal. Háry nagyotmondásából adódóan s ennek (vélt) olvasói tudásából van a történeteknek valami kedvesen megmosolyognivaló mivoltuk, ezért szeretjük és szánjuk Háryt egyszerre.
Ahogyan összemeséli és el is hiszi magának az életet, valójában heroikus vállalkozás. Ehhez a mítoszépítéshez azonban legalább ilyen fontos a közönség: a bíró, aki folyton éltet, s a deák, aki kételkedik. Ők a görög kórus Háry mellett (eltérő betűtípussal s színes háttérrel is kiemelve kettejük megszólalása). Hogy mindezeken túl hogyan lehet érdekessé, gyerekirodalmi hőssé Háry alakja – erre tesz kísérletet Zalán Tibor. A hihetetlen kalandok, a hiperbolák, az egzotikus vagy éppen mesebeli helyszínek egy mesekönyvhöz önmagában is elegendők lennének, ilyen Rónaszegi Miklós Az a vitéz Háry János (1980) feldolgozása. Amitől egészen más, amitől igazán hárys ez a könyv, az a mesélés módja.
|
A szöveg versben íródott. Hogy pontosan milyen forma s fajta, nem derül ki, mert hol ilyen, hol olyan. József Attilát húzza be mindjárt a felvezető szólam derekán („a fej lehajlik, s lecsüng a kéz...”), s ezt követően is csupa játék és asszociáció, néhol tájleíró, néhol esszéisztikus vagy anekdotázó, szerelmes, filozofikus – vagy abszolút blőd („büdös lánggal s füsttel akart ölni. No, de Háryn / azért nem könnyű kifogni. Kardommal szájába a rengeteg / füstöt visszaterelgettem szépen. El is szédült tőle, s aképpen / meg is fulladt végre. Ő se gondolt még a szén-monoxid-mérgezésre”).
De ennél is fontosabb a költői versjáték-szituáció: ahogyan Háry a meghökkentő fordulataival, túlzásaival tartja ébren kocsmai hallgatóságát, úgy Zalán a versnyelvi bravúros megoldásokkal, pontosabban megoldatlanságokkal tartja fenn végig az olvasók figyelmét. Merthogy, ismerjük el, nem vagy alig lehet már például felező tizenkettesben verses mesét írni, hiszen ehhez a formához radikálisan merész témát/ötletet kellene találni ahhoz, hogy frissnek tűnjék. Az, hogy Zalán teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul hajlítja a ritmust, rímet, tördelést, lehet nagyon vicces vagy éppen nagyon fárasztó (habitus és életkor szerint), de az biztos, hogy mindvégig az olvasói elvárások ellenében működteti a szöveget.
Mikor azt hinnénk, értjük már, vagy legalábbis megtanulni véljük a ritmus logikáját, megint valami egészen más következik. Ezzel pedig eléri, hogy végig figyeljünk rá. Ilyen szövegömlésnél óhatatlan, hogy néhol kakofóniába csússzon, sok a kancsal rím, kecskerím, kínrím is – de hatásában éppen annyira hárys: nem tudni, hol a vége, csak abbamarad egyszer. De
„nagy az Isten csöndje, s az ember
kicsiny bolha, minek is tudhatná minden dolgok titkát.
Örüljön annak, amit lát, vagy nem lát, konkrétan most
annak, hogy nem lát már semmit. Hogyha vége, vége,
gondoltam, na ennyit tapasztaltam itt meg.”
Lovász Andrea
Forrás: Élet és Irodalom
|
|