Sándor Csilla a gyerekirodalom kritikájának szétszóratására mutat rá: sok és sokféle színvonalú írás jelenik meg „felnőtt” napi- és hetilapokban, folyóiratokban, gyermekirodalmi lapokban, internetes portálokon, blogokon, de nincs összegyűjtve, rendszerezve, ami a (gyerek)irodalomtörténeti kánon megképződését nehezíti meg. Felmerül a kérdés, van-e, kell-e szisztematikus gyerekkönyvkritika, szükség van-e külön rovatra vagy esetleg önálló (kiadóktól) független orgánumokra, ahogy majd Győri Hanna a kritikusok beszélgetésében felveti. De a térnyerés, önállósodás felszámolhatja-e a műfaji „gettót”, amit mintha éppen önmaga hozna létre?

Mészáros Sándor az „édeskés” udvariaskodás helyett a kritikaműfaj eredeti funkciójához való visszatérést emeli ki: „Akkor lesz felnőtt a gyerekkönyvkritika, ha mer bírálólag fellépni.”

Keresztesi említett írásából indítja a kritikusok beszélgetését Szekeres Nikoletta moderátor: van-e saját nyelve a gyerekkönyvkritikának, miben érhető ez tetten? Tamás Zsuzsa fontosnak tartja, hogy a kritika a gyermekre koncentráljon, hiszen ha az irodalmi mű „nehéz” témához (halál, válás stb.) nyúl rosszul, súlyos károkat is okozhat, így nem mellőzhetők a gyermekpszichológia belátásai amellett, hogy a kritikus természetesen felnőtteknek szóló „irodalmat művel” a szöveg létrehozásakor. Az is érdekes, hogy a mű milyen gyereket strukturál a szöveg által, hogyan jeleníti meg az odaértett olvasót, teszi hozzá Nagy Boldizsár. Lovász Andrea és Győri Hanna ezzel szemben a kritikaírás hagyományos eljárásait tartják szem előtt: a kritika nyelve a felnőtté, s ez építi az irodalmi kánont is, így Győri Hanna szerint nem szükséges a gyerekeken tesztelni a művet.

Sándor Csilla „gettó-képe” belterjességként fogalmazódik meg. A gyermekirodalom tíz éve kezdődő fellendülése mára beállt, a kánon beszűkült, s vele együtt a gyerekkritika is. Ez a szűkösség egyrészt a gyerekirodalmi szerzők, kiadók és kritikusok szoros összefonódottságának köszönhető, mivel a „mindenki mindenkit ismer játszmájában” a „senki nem akar senkit megbántani” hazug, őszintétlen körei futnak: „a szigorúság hiányzik, ami a rangját emelné az egésznek”, összegzi Lovász Andrea. Másrészt a kritikusok is falat vonnak maguk köré, horizontjukból sokszor kiszorul az, amit a gyerekek, kamaszok arra érdemesnek tartanak, így a populáris kultúra felől érkező trendek, jelenségek − reflektál Nagy Boldizsár.

A kritikusok párbeszédéből talán három elem emelhető ki konklúzióként.

(1.) Győri Hanna úgy látja, más szempont egy gyerekkönyv népszerűsége és más a kritikai megítélés, az irodalmi kánon alakulása, míg sokszor egy mű a rossz kritika ellenére is „tarol”, a „marketing, piár” messze túllép a kritikusokon, teszi hozzá Rácz I. Péter.

(2.) Ebből következően sokszor várják a kritikától, hogy népszerűsítse témáját, holott ez a kiadó dolga. A kritika szekunder dolog: Rácz I. Péter szerint nem neki kell terjeszteni, reklámozni a művet, s ez mintha a gyerekkönyvkiadásban, a „felnőttel” szemben szereptévesztésként mutatkozna, ami pedig recenzió, ismertetés és kritika műfaji „összemos(ód)ásának” is köszönhető. 

(3.) Éppen ezért Győri Hanna és Orcsik Roland is független, kifejezetten kritikai orgánumokban látnák a szakmai megoldást. Az ilyen fórumok ráadásul sok irodalmi folyóirathoz képest sokkal rövidebb átfutással tudnának működni, ami biztosítaná a kritikák frissességét is.

A szakértők beszélgetését Mészáros Márton vezeti, a tagok közül sokan az oktatásból érkeznek, mint Fenyő D. György, Gombos Péter, Józan Ildikó vagy Sütő Csaba András, de ebben a szekcióban vesz részt Keresztesi József sokoldalú irodalmár és Varga Betti (a népszerűsítői oldalról) is, így jobb híján „egyéb” kategóriaként definiálják magukat. A záróbeszélgetés higgadtabb, elmélyült diskurzusnak ad teret, a felek közötti egyetértést a gyakori bólogatások is jelzik. Az előző ülés „miben, mitől más a gyerekirodalom” kérdését járják körül az érintettek, melyhez ismét Keresztesi szövege szolgál dobbantóul: a „gyerekirodalom nem propedeutika, nem a »felnőtt« irodalom előszobája”, a poétikai szempontok mellett a kritikának a pszichológiai ismereteket is mozgósítani kell, mert csak ezzel együtt érthetők meg pl. Marék Veronika vagy Janikovszky Éva képet és szöveget együtt működtető alkotásai, érvel Keresztesi József.

A gyerekirodalom sokkal hangsúlyosabban gondolkozik könyvegészben, mint a felnőtt irodalom, s ez egy speciális esztétikai szemponttal tágítja a gyerekkönyvkritkát. A gyerek, ahogy a felnőtt is, sok dologra használja a könyvet, ezek között az egyik legfontosabb a történet iránti elemi igény, de a szavakkal, mondatokkal való spontán találkozás segítségével fedezi fel a gyerek a szavak világát és ezen át a világot, önmagát is. Fenyő D. György úgy fogalmaz, a gyereknek önértéke okán van szüksége az irodalomra, s nem azért, hogy majd felnőtt olvasó váljon belőle. Keresztesi szerint az évről évre változó gyermek újra és újra saját énképét stabilizálja a művek segítségével, ez az egyetlen területe az irodalomnak, ahol erőteljesen figyelembe veszik, vesszük a célközönséget, fűzi tovább a gondolatmenetet Sütő Csaba András.

Varga Betti a gyerekirodalom fontos és nélkülözhetetlen tényezőjének tartja a mesélőt, aki a gyermek bizonyos életkora felett hirtelen kivonul ebből a pozícióból, magára hagyja a gyereket a gyerekirodalommal, s mintha az nem is működne mesélő nélkül. Ez a szempont új irányt ad a beszélgetésnek, s a kamaszok könyvtől való „elidegenedésének” összetett okait elemzi. A szakértők a meseregények oktatásból való kiszorulásával, a rosszul megválasztott, rossz életkorban olvastatott kötelező olvasmányokkal, az irodalomtudomány belépésével és bénító alkalmaztatásával magyarázzák a „reading for fun” eltűnését, mindezek ráadásul nehezen illeszthetők össze a felső tagozatos gyerek „saját világ” építésével.

Az oktatás kérdéseibe való teljes belebonyolódásnak végül az idő szab határt, de a diskurzus tovább folyik a mikrofonok elnémulása után is, kis körökben, csoportokban. S remélhetőleg folytatódni fog más fórumokon is, hiszen a gyerekirodalomról, úgy látszik, nem lehet nem beszélni.

Szimpózium a gyerekkönyvkritikáról, Budapest, Szatyor bár, 2011. november 18.

Forrás: kulter.hu