Boldizsár Ildikó ajánlója Varró Dániel Diótörő-átiratához   Mindezidáig nem szerettem ezt a mesét. Se könyvben, se színpadon, se táncban, se prózában. Volt benne valami, ami zsigeri ellenállást váltott ki belőlem, s bár gyerekként nem tudtam ennek okát, ma már pontosan látom, hogy egyrészt a Diótörő alakja, másrészt a mesén végigvonuló ellentétek feloldhatatlan feszültsége volt rám ilyen negatív hatással. Sehogyan sem tudtam összeilleszteni a fejemben a cukros-marcipános-karácsonyi világot az egerek hadjáratával, a megelevenedő játékokat a hús-vér szereplőkkel, azt meg aztán végképp nem tudtam eldönteni, hogy akkor most Drosselmeier keresztapa jó vagy rossz, s hogy ki ez a Diótörő valójában. De a legkínzóbb az volt, hogy nem értettem, tulajdonképpen mi ez az egész sztori: álom vagy valóság? Túl sok volt az elbizonytalanító tényező, az érthetetlen és abszurd motívum, túl szorongató a határok összemosása, s még szorongatóbb a Diótörő alakja körüli homály. Ez a gyerekkori negatív élmény olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy a karácsonyi vásárokon még manapság is undorral vegyes szorongás lesz úrrá rajtam a klasszikus diótörők rémisztő külseje láttán. És hogy karácsonyi hangolódásképpen megnézzek egy Diótörő-előadást? Na, ezt aztán végképp nem tudom elképzelni. Ugyanakkor mindig volt bennem vágy arra, hogy egyszer mégiscsak derüljön ki: én nem értem ezt a históriát, és a Diótörő igenis klassz mese. Ezért aztán minden lehetséges verziót elolvastam, ami persze tovább növelte bennem a káoszt. Mintha a mű története, elő- és utóélete igazolná a történethez való ambivalens viszonyomat, ugyanis rengeteg fel- és átdolgozása ismert – napjainkban például Ilse Binting, Rita Balducci, Gordana Maletic tolmácsolásában –, s mindenki épp azokon a pontokon nyúl bele a szövegbe, amelyek nekem is gondot okoztak. Az alapmese egyébként E. T. A. Hoffmann nevéhez fűződik, aki 1816-ban jelentette meg a német polgári család karácsonyestéjéről szóló történetet, középpontban az egerek, emberek és játékok harcával. Ezt dolgozta át az idősebb Alexandre Dumas 1844-ben, s ezt a verziót használta librettója megírásához Marius Petipa, alapot szolgáltatva Csajkovszkíj híres balettjához, amelynek 1892-ben volt az ősbemutatója. Ebben az átiratban Cukorország mézes-mázos feelingje erősebb a bizarr egérháborúnál, de ez legalább annyira riasztó számomra, mint az egerek csámcsogása a karácsonyfán. Még a mesékben sem szerencsés írói fogás a végletek szembeállítása: az egérhadjáratra adott szirupos válasz nem csupán hiteltelen, hanem elrontja az egész mesét.     2005-ben Varró Dániel is belemártotta varázsfakanalát a sztoriba, hogy a különféle változatokat kevergetve-kavargatva létrehozza a sajátját. Ekkor tulajdonképpen már majdnem minden a helyére került, legalábbis a szöveget tekintve mindenképpen, de a végső megoldás mostanáig váratott magára, mégpedig Szegedi Katalin személyében, aki nem is annyira varázsfakanalat, mint inkább varázsecsetet használt. Az ő író-illusztrátor kettősük ugyanis megalkotta a „tökéletes Diótörőt”. Varró Dániel a rá oly jellemző elképesztő arányérzékkel nyúlt a különféle átiratokhoz, és pikk-pakk mindent a helyére tett. Logikusan ívelő, szép lassan építkező lett a szerkezet, pontosak és érthetőek mese és valóság, álom és ébrenlét határai, amit a különféle rímek és versformák briliáns váltogatásával és remek szójátékokkal ér el. Édességek helyett versformákban tobzódhatunk: egy bravúros skót ballada-formában, nibelungizált alexandrinban, a görög kardalokban kedvelt ionicus a minoréban, az arab-perzsa gázelben, s megidéződik Rimbaud és Verlaine egy-egy verse is. Kimaradtak az eredeti történetet megterhelő epizódok, amitől feszesebb és érthetőbb lett a mese, és a mostani új kiadásba kerültek újak is. Ráadásul Varró Dániel úgy őrzi meg a mese abszurditását, hogy nem a szorongás nő az olvasóban, hanem a lélektanilag hiteles feloldás/megoldás iránt táplált remény. Szegedi Katalin zseniálisan egészíti ki ezt az írói világot, mégpedig úgy, hogy egyrészt megteremti a Diótörő új, emberibb formáját, másrészt illusztrációi a Varró-mese humoros, játékos oldalára erősítenek rá. A közismert, félelmetesen vicsorgó, groteszk figura helyett egy „csúnyácskán vigyori”, de szeretni való alakot álmodott meg, és a különböző nemzetiségű, táncoló babákkal kiiktatta az eredeti mű egyik gyenge pontját: a babaországi cukorságot. Az ő orosz, arab, francia és kínai babái megnyugtatják az Olvasót, hogy Marika nem egy rémálomban, és nem is egy émelyítő giccsparádéban töltötte karácsony éjszakát, hanem egy igazi, fordulatokban és megoldásokban gazdag, klassz mesében.