A gőz megfagy, mikor megérinti az arcomat.

 – Jól vagyok – hazudom.

Elveszi az asztalról a mazsolás zablisztkeksz dobozát.

– Borzasztó érzés lehet. – Letépi a kéregpapír pántot. – A borzasztónál is rosszabb. Ideadnál egy tiszta tartót?

Kiveszek a konyhaszekrényből egy átlátszó műanyag dobozt fedelestől, és odanyújtom a pult felett.

– Apu hol van?

– Véglegesítő értekezleten.

– Ki szólt neked Cassie-ről?

Lemorzsolja a süti szélét, mielőtt a dobozba tenné, hogy olyan legyen, mintha nem vásárolta, hanem maga sütötte volna. – Anyád telefonálta meg, tegnap, késo este. Azt akarja, hogy ne várd ki a következő időpontodat, hanem azonnal menjél be dr. Parkerhez.

– Te mit gondolsz? – kérdezem.

– Jó ötlet – mondja. – Majd utánanézek, hogy be tud-e iktatni ma délután.

– Ne fáradj. – Kihúzom a mosogatógép felső kosarát.   A poharak belerezegnek az apró sikolyokba, amikor hozzájuk nyúlok. Ha kivenném őket, széttörnének. – Nincs értelme.

Megáll morzsolás közben.

– Cassie a legjobb barátnőd volt.

– Már nem. Majd a jövő héten megyek dr. Parkerhez, úgy, ahogy kell.

– Hát ezt neked kell eldöntened. Megígéred nekem, hogy felhívod anyukádat, és beszélsz vele erről?

– Megígérem.

Jennifer a mikró órájára néz, és elkiáltja magát:

– Emma! Négy perc!

Mostohatestvérem Emma nem válaszol. A nappaliban van, megdelejezi a televízió és egy tálka kék kukoricapehely.

Jennifer egy kekszet majszol.

– Nagyon nem szívesen mondok rosszat a halottakról, de örülök, hogy már nem lógtál együtt vele.

Visszatolom a felso kosarat, kihúzom az alsót.

– Miért?

– Cassie egy roncs volt. Magával ránthatott volna.

A hússzeletelő késért nyúlok, amely a kanalak fészkében rejtőzik. A fekete nyél meleg. Ahogy kihúzom, a penge belehasít a levegőbe, szétszeleteli a konyhát. Ott van Jennifer, aki boltban vásárolt kekszet rakosgat egy dobozba, amit a lánya magával visz az iskolába. Ott van apu üres széke, azt mímelve, hogy apunak nincs beleszólása ezekbe a korai értekezletekbe. Ott van az anyám árnyéka, aki jobban szereti a telefont, mert a szemtől szemben túl sok időt igényel, és általában ordítás a vége.

Itt áll egy lány, kést markolva. Zsír a tűzhelyen, vér a levegőben, és a sarkokban rakásra gyűlnek a dühös szavak. Arra vagyunk idomítva, hogy ne lássuk, hogy semmit se lássunk belőle. 

…testét egy motelszobában találták meg, egyedül…

Valaki csak letépte a szemhéjamat. 

– Hála Istennek, hogy te erősebb vagy, mint ő! – Jennifer kiüríti a kávés bögréjét, és letörli a szája sarkából a morzsákat.

A késpenge sóhajtva siklik bele a húsvágó deszkába.

– Ja. – Egy tányérért nyúlok, amelyről lesikálták a vért és a porcogót. Tíz kilót nyom.

Jennifer rápattintja a fedelet a kekszes dobozra.

– Lesz egy kései elszámolásom. El tudnád vinni Emmát focira? Ötkor kezdődik az edzés.

– Melyik pályán?

– Richland Park, túl a plázán. Nesze. – A kezembe nyomja a súlyos bögrét, peremén szájrúzsának véres félholdjával. A pultra teszem, és reszkető karokkal kiszedem a tányérokat, egyszerre mindig csak egyet.

Emma bejön a konyhába, és a mosogató mellé rakja a tálkáját, amely félig van égszínkék tejjel.

– Nem felejtetted el a sütit? – kérdezi az anyjától.

Jennifer megrázza a plasztik dobozt.

– Késésben vagyunk, édes. Hozd a cuccod.

Emma a hátizsákjához trappol. Tornacipőjének fűzője laffog. Még aludnia kellene, de apám felesége hetente négyszer korábban viszi be az iskolába, hegedűórák és francia társalgás miatt. Egy harmadikos már nem túl fiatal a szellemi gyarapodáshoz, mondják.

Jennifer feláll. Szoknyájának szövete annyira feszül a combján, hogy a zsebek tátongnak. Megpróbálja elsimítani a ráncokat.

– Aztán Emma nehogy sült krumplit vásároltasson veled edzés elott! Ha éhes, kaphat egy gyümölcskelyhet.

– Maradjak ott, és hozzam haza?

A fejét rázza.

– Granték hazahozzák. – Leveszi a kabátját a szék támlájáról, beledugja a karjait az ujjakba, és gombolkozni kezd. – Miért nem eszel egy muffint? Tegnap vásároltam narancsot. Ehetnél esetleg pirítóst vagy mélyhűtött gofrit.

Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyeneket akarjak, mert nincs szükségem egy muffinra (410), nem akarok egy narancsot (75), vagy pirítóst (87), a gofritól (180) pedig öklendezem.

Az üres tálkára mutatok a pulton, az összevissza ácsorgó gyógyszeres üvegek és az áfonyás pattogós doboz mellett. – Majd eszem pelyhet.

Jennifer szeme a faliszekrényre villan, amelyre fölragasztotta a táplálási tervemet. A zárójelentéssel együtt kaptam, amikor hat hónapja beköltöztem. Három hónappal később, a tizennyolcadik születésnapomon leszedtem.

– Az túl kevés egy egész adaghoz – mondja óvatosan Jennifer.

Meg tudnék enni egy egész dobozzal valószínűleg még a tálkát sem töltöm tele. – Rossz a gyomrom.

Jennifer ismét kinyitja a száját. Tétovázik. Belepöffenti a mozdulatlan konyhába a kávéfoltos, reggeli savanyú párát, összespriccel vele. Ne mondd ki! Ki ne mondd!

– Bízz, Lia.

Kimondta.

– Ez itt a lényeg. Főleg most. Nem akarjuk…

Ha nem lennék ilyen fáradt, lenyomnám a bizodalmat és a lényeget a hulladékőrlőbe, és járatnám a hulladékőrlőt egész álló nap.

Kiveszek egy nagyobb tálat a mosogatógépből, és a pultra teszem.

– Tökéletesen. Jól. Vagyok. Oké?

Jennifer kétszer pislog, és befejezi a kabátja gombolgatását.

– Oké, értem. Emma, kösd meg a cipőfűződet, és ülj be a kocsiba!

Emma ásít.

– Várj. – Lehajolok, és megkötöm Emma cipófűzőjét. Kétszer. – Tudod, hogy nem csinálhatom ezt örökké Túl öreg vagy te már ehhez.

Emma vigyorog, és megcsókolja a homlokomat.

– De igenis, hogy meg tudod csinálni, buta!

Ahogy felegyenesedek, Jennifer két kényszeredett lépést tesz felém. Várok. Jennifer tojáshéj-alapozóval beporzott, sápadt, kerek moly, aki aktatáskával, retiküllel és a bérelt SUV távindítójával fegyverkezik föl nappalra. Idegesen verdes.

Várok.

Most kellene összeölelkeznünk vagy puszit adnunk egymásnak, vagy úgy tennünk.

Megköti az övét.

– Nézd… Ma csak mozogj egész nap. Oké? Próbálj keveset gondolkozni.

– Jó.

– Búcsúzz el a nővéredtől, Emma! – ösztökéli a húgomat Jennifer.

– Szia, Lia. – Emma int és áfonya-kéken mosolyog rám. – Tényleg jó a pehely. Ha akarod, megeheted az egész dobozzal.