Nem gondoltam volna, hogy a kurrens magyar gyerekkönyvkritika igazi darázsfészek. Pedig az: ritkán voltam ugyanis ennyire forró hangulatú irodalmi rendezvényen. Akár a görög előadásokon vagy egy konszolidáltabb focimeccsen, a közönség felszabadultan nyilvánította ki nemtetszését: hangosan hörgött, dobogott a lábával, éles hangon szólt közbe, igazán csak egy kiadós fújolás és fütyülés hiányzott a repertoárból. A Fiatal Írók Szövetsége ingoványos terepre lépő szimpóziumát a Szatyor Bárban tartották. Sajnos a szerkesztők szekciójáról lemaradtam, pedig ahogy a második előadás egyik résztvevője sebtiben tudósított róla, az volt a legbotrányosabb. Azért a második, a kritikusi szekció sem maradt el mögötte sokkal. Szekeres Nikoletta moderátor, valamint Rácz I. Péter, Nagy Boldizsár, Lovász Andrea, Tamás Zsuzsa és Győri Hanna a túl hangos ellenszenv-nyilvánításoktól nagyjából megmenekedtek, a szokatlanul nagyszámú közönség távol az epicentrumtól morajlott, csóvált fejet, sugdosott felháborodott arccal sokszor olyan zavaróan, hogy a hátsó régiókban a beszélgetés résztvevőinek hangja időnként alig hallatszott.  A résztvevők (és a közönség) sok mindenben nem értettek egyet, vagy csak, akár egy jófajta Csehov-drámában, lazán elbeszéltek egymás mellett. Nehezen ment bizonyos kérdések definiálása, mint például kit tekintünk gyereknek egyáltalán: milyen a (jó) gyerekkönyvkritika hogyan előzzük meg, hogy összecsússzon a reklámmal, az ajánlóval helyes olvasásra akarunk-e nevelni vele sérelmezzük-e, ha a rossz kritika olvasása után az olvasó mégis a kigyomlálandónak ítélt művet választja kire koncentráljon a kritikus, a befogadóra, tehát a gyerekre, vagy egyáltalán nem kell sem vele, sem a szülővel foglalkoznia.  Többen kifogásolták, hogy az addig mostohán kezelt gyerekirodalom az elmúlt 10 évben feljött ugyan, de utána be is fagyott a kánon, azóta mozdulatlan állóvíz az egész, szűk belterj uralta irodalmi és kritikai pocsolyában tapicskolunk egy aprócska piacon. Lovász Anna – önmagát is belehelyezve a dicstelen körbe – arról panaszkodott, hogy előre lehet tudni, ki miről mit és hogyan fog írni, a kritika viszont nem meri igazán mérlegre tenni a műveket, hisz mindenki ismer mindenkit, és ki bántja meg szívesen a közeli jó ismerőst. Tamás Zsuzsa némi ösztökélésre elmesélte egy sértett komment történetét, amelyben lehányavetizték kritikaszerzői stílusát, és azt tanácsolták neki, mielőtt írásra adná a fejét, olvastassa el a szöveget egy 5 éves gyerekkel. Mivel a mellettem ülő ismert gyerekkönyv-szerző hölgy lázas tanácskozásba fogott a barátnőjével, sajnos több mindent nem értettem, például hogy a kommentelő a szerző maga volt-e, vagy csak egy lelkes híve, rokona, netán üzletfele. Az állóvíz inkább a kritikára jellemző, nem a szerzőkre, hangzott egy másik vélemény, nagy baj, hogy nem létezik stabil, anyagilag és kiadóktól független kritikai orgánum. Az újságok szerkesztői nem érdeklődnek az ifjúsági irodalom iránt (felháborodott sustorgás a közönség soraiból), sőt utána se néznek: más szerint az olvasókat nem érdekli a téma. Ennél a pontnál gyorsan hozzászólt a vitához a Népszabadság egyik szerkesztője, s közölte, hozzá bizony soha nem fordul egyetlen szerző sem, pedig igazán nyitott: erre egy női hang erélyesen közölte, márpedig ő minden héten szorgalmasan küldi az anyagokat. Kuncogás, tanácstalan vállvonogatás, ígéretek a jövőre nézve. Aztán szóba került valamilyen bestsellerlista (a zajtól nem hallottam a részleteket), amelyen csak egyetlen gyerekkönyvszerző szerepel, „mindenki tudja, ki az, ugye?”, kérdezik, mire keserűen mosolygó összekacsintás a válasz. Gőzöm sincs, kiről lehet szó, mások is tanácstalanul néznek, találgatás indul meg - no ennyit a belterj kárhoztatásáról. Végül a külföldi gyerekirodalom magyar kritikai feldolgozottsága került napirendre: a fordítások jók, állapították meg a jelenlevők, sokszor a külcsín hagy kívánnivalót maga után (a közönség egy tagja elmesélte, hogyan fúrta meg egy sznob szülő az ő Rick Riordan –ajánlását a fantasyre hajazó könyvborító miatt). A Népszabadság-szerkesztő szerint külön kritikai lap kéne, mire megkapta, hogy bizony ilyen már létezik. Elhangzott, hogy a kritikusoknak nincs ideje, sem energiája eredeti nyelven végignyálazni a műveket, s ha jól hallottam, az is, hogy nem muszáj elolvasni az eredetit, bár ez a beszélgetés-szekvencia megint kínos zsibongásba fulladt.  Az egész társalgás alatt szinte csak egy témában született ízlésbeli konszenzus: szegény Varró Danit többször kicikizték, s érdekes módon a közönségkedvenc költő szapulását a publikum is megértő bólogatással fogadta. Mészáros Márton, Varga Betti, Fenyő D. György, Keresztesi József, Gombos Péter és Józan Ildikó részvételével indult az est harmadik, ún. szakértői szekciója. Ekkor már a narancsos forraltbor fahéjillata terjengett a galérián, eltűntek a feszültségek, felszívódtak az ellentétek. A beszélgetés sűrű bólogatásokra, vállveregetésekre, egyszóval nyugis hangulatú konszenzusra épült, csak a felhangosodó zene, némi babasírás, és a gerjedő mikrofon okoztak néha rövidebb zavart a szakértői erőben. A gyerekirodalom nem a felnőtt előszobája, nem azért létezik, hogy ideális felnőtt olvasókat neveljen - hangzott el a nyitány axiómája. A gyerekolvasó sokszor másra használja a szöveget, mint a felnőtt: szüksége van a történetekre, szavakra, hangokra, ritmusra, önértékük miatt, nem feltétlenül azért, hogy az élet nagy kérdéseire választ adjanak. Marék Veronika Boribonjánál, Lázár Ervin vagy Janikovszky Éva műveinél nem egy szöveget vizsgálunk, hanem a könyvegészet vizuálisan, borítóstul, rajzostul, mindenestül – sajnos kevés ilyen, a komplex kiállításra tekintettel lévő ifjúsági könyv létezik rajtuk kívül. A gyerekirodalom nem műfaj, hanem használati mód, egy Babits-kiadás megfelelően illusztrálva átélhetővé tette a gyerekek számára a hangulatot, Weöres Sándor híres gyerekversei pedig nem annak születtek, a használati mód tette őket azzá. A gyerekkönyvek esetében pszichológiai működésmódot vizsgálunk, nem poétikát: Fekete István például nem járna jól, ha poétikai szempontú elemzésnek vetnénk alá, mégis nagy kár lenne, ha a Tüskevár kikerülne a gyerekek látómezejéből. Pusztán didaktikai szempontokat pedig nem szabad érvényesíteni az irodalmi edukáció során, hangzott el a szigorú figyelmeztetés. Az előző szekció egyik vesszőparipájára reflektálva szóba került, hogy a kritikától nem várható el a gyerekirodalom népszerűsítése, azt csak egy szűk kör olvassa, nem a szülők, vagy a pedagógusok. A kritikus utólagos helyzetben van, nem azt kell elmondania, hogy milyennek kéne lennie egy jó gyerekkönyvnek, hiszen ez egy másik beszédpozíció.  Moderátori kérdésre (ami működik gyerekkönyvként, az vajon elbukik-e felnőttként) egy óvodában lefolytatott teszt eredményét ismertették, mely szerint a kicsik szerették Lázár Ervint, az óvónők viszont nem nagyon: de nem szabad életkor szerint kategorizálni, hisz léteznek olvasói közegek, ahol működik egy szöveg, és olyan is, ahol meg nem. A beszélgetés második felében főleg oktatási kérdéseket boncolgattak a résztvevők: kiderült, hogy a középiskolások szerint a költészet valamilyen atavisztikus, régesrégi korokban űzött huncutság, ami ma már nem létezik. Az pedig nem vers, ha bobita @bobita.hu a cím, ha szerepel benne a facebook szó, ha nincsenek mély tanulságok akár közhelyek árán is. Valaki nehezményezte, hogy eltűnt a tananyagból a meseregény, mert a tanárok nem szeretik, az élményszerző olvasás helyett pedig a poétikai fogalmak, jelenségek tanulásának erőltetése az elsődleges. Talán egyetlen ponton keveredtek vitába a vendégek, de az is hamar elsimult: alapvetően senki sem volt zanzásítás-párti, hisz a gyerek így azt tanulja meg, az olvasás gyorsan és könnyen letudható aktus, de akadt, aki megjegyezte, a görög irodalommal való ismerkedés sem az Iliász teljessel, hanem a Görög regék és mondák elsajátításával indul. Nem szabad túl gyorsan beléptetni a felnőttirodalmat a gyerekek életébe, van, amit csak később érdemes megismertetni velük, és az Egri csillagokat sem biztos, hogy minden egyes tanulónak olvasnia kell. Az alapvetően jó hangulatú, de nem kicsattanóan optimista beszélgetés reményt keltő zárlattal ért véget. Varga Betti hívta fel a figyelmet arra, hogy egyre több önszerveződő oldal található a neten, ahol nem szakmabeliek írnak gyerekkönyvekről. A közönségből felszólalók szerint az utolsó volt a legjobb szekció az összes közül: mindenki mosolygott, s indult haza lekapcsolni gyereket a számítógépről egy nagy, közös olvasás kedvéért: mások pedig az intenzív forraltbor-illattól félig megrészegülve a pulthoz siettek, és bódító téli nedűvel öblítették le a 3 órás szellemi élményt. A Szatyor tulajdonosi köréhez szorosan kötődő ismerősöm pedig felvidulva mondta a pultnál, hogy mindig örvend, amikor a kocsma ilyen botrányszagú eseményeknek ad helyet. Forrás: litera.hu