Hosszú, szürke szakálla volt Ármin bácsinak. Olyan szürke, mintha valamikor ezüstszínű lett volna, de mára megkopott és fénytelenné vált, akár egy százéves kanál vagy egy olyan ajtó kilincse, amelyen már sokszor jártak kifelé és befelé.     Ármin bácsi évek óta nem ment szinte sehová. Mióta egyedül élt, a délelőttöket a házban, a délutánokat pedig az udvaron vagy a garázsban töltötte. De ha eljött az este, mindig kiült a ház előtti padra. Eszegetett, pipázgatott, és néha felnézett az égre.     – Mit csinálsz itt, Ármin bácsi? – kérdezte tőle egyszer Ati, mert éppen arra járt.     – Eszegetek, pipázgatok, és néha felnézek az égre – felelte az öreg.     – Van ott valami érdekes? – nézett Ati is felfelé, annyira, hogy majdnem hanyatt esett. – Én nem látok semmit, csak a holdat!      – Hát éppen ez az! – felelte Ármin bácsi. – Azért látod ilyen szép sárgának, mert Hanna kisasszony végre meggyújtotta rajta az összes holdlámpát.      – Miféle Hanna kisasszony? – kérdezte Ati, és megint hátradőlt, hogy jól megnézze a holdat. – Én nem látom!       – Persze, hogy nem látod – pöfékelt nagyot a pipájával az öreg. – Hanna kisasszony éppen akkora, mint te. De ha nagyobb lenne, mint mondjuk én vagy ez a ház, akkor se látnád, mert ilyen messziről csak a nagyon nagy dolgok látszanak a holdon. A hatalmas síkságok és a hatalmas völgyek.       – Én azokat se látom! – kiáltotta Ati.        – A világos foltok a síkságok, a sötétek meg a völgyek – mutatta Ármin bácsi. – De a völgyeket tengereknek is nevezik, pedig nincs is bennük víz.      – Miért nincs? – kérdezte Ati.      – Azért, hogy Hanna kisasszony nyugodtan át tudjon rajtuk kelni, amikor elindul, hogy meggyújtsa a holdlámpákat.      – Miféle holdlámpákat?      – Hát azt az ezer kicsi holdlámpát, amelyektől fényárban úszik a hold! Hogy innen is lássuk, milyen szép!      – Azért gyújtja meg őket Hanna kisasszony?      – Azért – bólintott Ármin bácsi. – Persze elsősorban nem nekünk, öregeknek és gyerekeknek gyújtja, hanem a szerelmespároknak. Hogy este is lássanak a parkban sétálni.      – És puszilózni – bólintott Ati.      – És puszilózni – mondta Ármin bácsi is.      – És te ezt honnan tudod?      – Személyesen Hanna kisasszonytól – pöfékelt az orra alá az öreg.       – Te találkoztál már Hanna kisasszonnyal? – csodálkozott Ati.      – Találkoztam bizony. Igaz, csak egyetlen egyszer, és már az is nagyon régen volt. Amikor akkora lehettem, mint te.       – Elmeséled? – ült le Ati az öreg mellé a padra.         Ármin bácsi eloltotta a pipáját. Kiütögette belőle a maradék dohányt, és elővett egy zacskó cukrot. Ati felé nyújtotta, de közben már bele is kezdett:       – Hetvenhét évvel ezelőtt egy éjszaka egészen a holdig repültem.      – Hát az meg hogy lehet? – vett egy szem cukrot Ati.       – Fél éjszaka utaztam, hogy odaérjek, aztán pedig fél éjszaka vissza. Akkor értettem meg, hogy a hold milyen messze van. Tovább>