Maradjunk kicsit a különlegességnél. Talán ez a könyv leggyakrabban használt szava (és ahogy elnézem, ennek a recenziónak is az lesz). Ugyanannyira különleges történet ez, mint mondjuk a Harry Potter: felmutat egy néha ijesztő vagy bizarr, de mindenképpen érdekfeszítő világot, ami ezernyi ismert toposzból építkezik. Jól. Ezen kívül még Stephen King hatását is felfedezni véltem Riggs művében, sőt, egyes részeknél határozottan az volt az érzésem, hogy King előtt tiszteleg a szerző – bár erről konkrétan információm nincs, csak a stílus érzékeltetése miatt jegyzem meg.
„Szerencsés” – legalábbis kellő mélységet igyekszik adni regénynek – az alaptéma és a családi környezet megválasztása is: európai (lengyel), zsidó nagypapa, aki a háború borzalmai elől menekült az Egyesült Államokba, ott alapított családot. „Amikor errefelé azt mondjuk, fiam, hogy a háború, csakis egyre gondolunk – a második világháborúra” – mondja az egyik európai szereplő a könyvben.
A nagypapa múltjáról, gyermekkoráról számos csodás történettel kápráztatta el unokáját, Jacobot. Mesélt neki egy árvaházról egy kis brit szigeten, ahol különleges gyerekekkel együtt élt. Varázslatos napfényben, ezer csoda közepette töltötték hétköznapjaikat a levitáló kislánnyal, a láthatatlan fiúval, a tűzgyújtó lánnyal és más fura madarakkal, Vándorsólyom kisasszony olykor valódi, olykor képletes védőszárnyai alatt.
De Jacob végül csak felnő, legalábbis tizenhat éves a történetünk idején, és már évek óta helyükön kezeli ezeket a meséket. Gondolja ő…
Jacob a könyv beszélője, és roppant hatásosan indítja történetét. Megtudjuk, hogy olyasmi történt vele, ami két szakaszra osztotta az életét, Előttre meg Utánra. Több se kell az olvasói kíváncsiságnak! Peregnek a lapok.
A gazdag amerikai srác unalmas (lúzer) élete valóban kettéhasad, amikor szeretett – ám már kissé ütődöttnek gondolt – nagyapja az ő karjaiban leli halálát. Méghozzá eléggé brutális körülmények között. Utolsó leheletével összefüggéstelennek tűnő útmutatást ad Jacobnak, hol keresse az igazságot a múlttal és a halálával kapcsolatban.
Jake addigra már sok mindent gondolt magában az öregről, még azt is, hogy hazug volt. Nehéz is volna nem gyanakodni, amikor tudja, hogy fiatalabb korában vadászni járt a nagypapa – no de öltönyben? És magyarázat nélkül maradt megannyi furcsa sérülése is. Apjától azt is tudja, hogy egyszer egy igencsak szerelmeslevél-forma üzenetet találtak a nagypapa holmijai közt. Ugyan mi lenne erre a normális magyarázat? Végül egy fegyver- és üldözési mániás vén bolond lett belőle. Hiába szerették, mégis ezt gondolták róla a családban.
Ami viszont a hátrahagyott holmik közt ezerszer érdekesebb, mint a fegyvergyűjtemény, az a néhány különös fénykép. Habár Jacob már rég úgy gondolja, hogy egyszerű manipulált fotókról van szó, mégis valahogy nyugtalanítóak, sokat sejtetőek. A könyv telis-tele van érdekes, régi fényképekkel. Ezek a felvételek egyébként Ransom Riggs több éves gyűjtőmunkájának (hobbijának) eredményei. Többségüknek semmi köze egymáshoz, a történetben mégis egységgé alakulnak.
Kicsit sajnáltam, hogy ezt az információt előre tudtam, mert így minden egyes fényképnél azon töprengtem, vajon hogyan találta, miért készülhetett valójában, miért illesztette a történetbe, melyik lehetett az első, ami miatt az egészet elkezdte összerakosgatni – és így tovább.
Ez persze nem von le az izgalmak értékéből. Jacob óriási traumaként éli meg a nagyapja halálát, nincs éjjele se nappala, pszichiáterhez kell járnia, mert a haláleset feldolgozhatatlan, mert jelen volt ott valami… Valami, amiről képtelenség beszélni anélkül, hogy az embert ütődöttnek ne nézzék. Ha ugyan tényleg nem az. Ebből az ördögi körből igyekszik kitörni, amikor elhatározza, hogy mégis a múlt nyomába ered, és elutazik – apjával, a hobbi-ornitológussal – arra a bizonyos szigetre.
Ott egy furcsa múzeumot talál, mogorva halászokat, a civilizáció terén kissé megrekedt közösséget. A mesebeli csodás árvaház helyén pedig düledező – és valljuk be: elég baljós – romhalmazt. Valami nagy titok van itt. Igen, a kaland még csak itt kezdődik.
Riggs könyve (remélhetőleg) sok kérdést is elültet az olvasóban. Vajon az életben minden az-e, aminek látjuk? Sőt, minden az-e, aminek a tapasztalat mutatja? Miért rekeszti ki magából az emberi társadalom (folyton és újra) mindazokat, akik mások – mondjuk különlegesek? Miért hisszük, hogy a többség a mérce? És így tovább…
Lehet örülni e könyv sikerének, mert azt mutatja, hogy nincs minden veszve. Nemcsak szeretjük a meséket, de szükségünk van rájuk. Már csak át kéne lépni ezen a vékony határon, ami az olvasmányélményt a valóságtól elválasztja: elfogadóbban, bátrabban nyitni egymás felé. Nem ítélkezni, hanem felfedezni. Mint a mesében.
Azért, ha holnap valaki a gyanús hétvégi vadászatait, meg a rúzsfoltos szerelmeslevelet holmi szörnyekkel, meg különleges árvaházzal szeretné magyarázni, talán nem árt mégis kicsit kételkedni…
Szeifert Natália
Forrás: olvassbele.com
|