És van ott még egy lakó, mind között a legfontosabb: a Magyar Történelem. Talán már a felsorolás is jelzi, ezúttal nem az Óperenciás-tenger túloldalán járunk, hanem valahol a magyar valóság környékén. Sejtelmes, szottyos tájakon, de azért jócskán ismerős és igencsak kényes/veszélyes terepen. Amelyen Sztrófa Kata (a cigánykerekező katasztrófa) és a karikalábú Frász Marika ármánykodik, amelyből lassacskán eltűnnek a színek és ahol így egyre inkább fehér és fekete lesz a világ, ahol örökké perlekedik Kuruc Béla bácsi és Labanc Palika, ahol tanácstalan a magyarok Istene és ahol néha zokog a Magyar Történelem.   Kicsimesékkel, filozofikus félpercesekkel halad a szöveg úgy a kötet feléig, onnan aztán lódul egyet, és összefüggő történet kerekedik. A rövid írások afféle tanmesék, de többségükben nem ám úgy nyikorgósan/szájbarágósan, hanem úgy, hogy azok értelmezése bizony odaadást, történelmi, közéleti háttérismereteket, sőt gyakran (leggyakrabban) szülői segítséget is igényel. Utóbbi persze egyáltalán nem baj, lehetőséget kínál ahhoz, hogy a család elbeszélgessen a magyar történelemről, a Don-kanyarról, a sárga csillagról, bizonyos szavak elrablásáról, kisajátításáról, vagy arról, hogy mi a bonyolultabb: a háború vagy a béke. Mindemellett szó sincs arról, hogy Darvasi robusztus gondolatokkal tömné tele az oldalakat. Ő csupán játszik a szószobraival, a repkedő, vicces gondolatforgácsokkal, a történelemmel és a kacskaringós történetekkel, mesés fordulatokba, finom szűrreáliába csomagolja azokat. Pontosan úgy, mint a gyerekeknek írt Trapiti és Pálcika-történetekben, vagy a felnőtteknek szánt novellái esetében. Darvasi számára otthonos ez az álmodós/mesés terep, amelyen különben csak az mozog biztonságosan, aki úgy bánik a magyar nyelvvel, mint ő: mesterien, könnyedén, mégis tűpontosan. És ebben az esetben is igaz, amit Balázs Béla írt egy helyen (speciel a Halálesztétikában, de ez most mindegy): „A mese azzal játszik kaleidoszkópot, ami van. A mesének nincs határa, és azért nincs benne a határtalan; semmit sem akar megérteni, és ezért nincs, amit nem értene.” Végül pedig ejtsünk szót arról, hogy a bevezetőben idézett nyelvi csűrcsavarokat tényleg lerajzolta valaki, mégpedig Koncz Tímea, aki takarékos, de nagyon szerethető illusztrációival végig követi a könyv fordulatait, rajzaival olykor még az íróval is párbeszédbe bocsátkozik, máskor viszont csak jelzi az eseményeket, figurákat, amúgy meghagyja őket a maguk titokzatosságában. Nem díszíti agyon a Darvasi által érdekes/mulatságos fordulatokkal, szeretetteljes aggódással beültetett mesekertet, csak engedi, hogy vigyorogva bóklásszunk abban, és miként az író, ő is hagy minket gondolkodni. Darvasi és Koncz Timi becsalja az olvasót egy mesevilágba, hogy annak kapcsán aztán a valóságról gondolkodjon. Vagy, ahogy az író fogalmaz: „Aztán (a Híradóban) egy tudálékos ember magyarázott, hogy minden megehető és elfogyasztható. Kérem szépen, a mesék is, jelentette ki. Meg lehet enni a meséket nyersen, sütve, vagy főzve. Párolva! Vagy ledaráljuk a meséket, megborsozzuk, foghagymával, bocsánat, fokhagymával, és úgy. A mesét rákenjük a valóságra, és finom lesz! Együk meg. Hami. Böfi. Bocsánat.” Trencsényi Zoltán Forrás: nol.hu