Morci
Szekeres Niki 2016.08.23. 23:35
Írta: Bátkay András, illusztrálta: Takács Mari. Generál Press, 2011., 34 oldal
Változatok változásra
A legutóbbi Aranyvackor pályázaton Bátky András meserészlete Takács Mari egyik képével a General Press különdíját kapta. Mostanra a rövid részlet és a kép megsokszorozódott, kötet lett belőle, és a novemberi könyvesővel a Meseutcába is megérkezett Morci különös meséje.
|
Régóta zavar, hogy a magyar gyerekirodalomban mintha nem lehetne beszélni a problémákról. Ha válás, akkor Nöstlinger, ha családon belüli erőszak, Wilson, ha kényes témák, Pernilla Stalfelt, ha halál, Neked írok, apu (nem igaz, már itt van a Sárkány a lépcsőházban), ha holokauszt, akkor A csíkos pizsamás kisfiú…
Bátky könyve mindenképpen újszerű, ötletes, merész és hiánypótló, de sajnos itt-ott érződik rajta az ilyenfajta szöveghagyomány nem létéből fakadó téblábolás, az írói hang éretlensége, illetve a szöveg utószerkesztésért kiáltó túlírtsága.
Egy apa és fia mindennapjaiba pillanthatunk be, az ő párbeszédükön és az elbeszélő leírásain keresztül derül ki számunkra a borzalmas tény, hogy az anya és feleség meghalt. Ezt próbálják közösen feldolgozni azok, akik itt maradtak.
Morci küzd a változással – mint az egyetlen fogalommal, amit gyerekfejjel fel bír fogni, és anyja halálával összefüggésbe hozható –, ami számára egyelőre sok szépet nem jelent, és apja küzd azzal, hogyan tudná neki mégis megmutatni, hogy a változás életünk része, emellett természetesen jót is hordoz magában. Ennek illusztrálására az író egy transzformált időszerkezetet alkalmaz, az egyik pillanatban még esik a hó, a másik lapon már kibújik a hóvirág (először bosszankodtam is magamban, hogy ez biztos valami óriás hiba, aztán kiderült, hogy csak én vagyok túl racionális már megint), a következőn pedig Morci a kerti medencében úszkál, mint egy halacska.
Ez a felborult világ arra is jó, hogy az apa megmutathassa neki, az évszakok változása – tehát maga a változás – mennyi jó dolgot is rejthet magában, illetve hogy elpoénkodhassanak azon, mi történne, ha kedvükre változna az időjárás:
„ott állnánk fürdőgatyában a hóesésben, mert a szomszéd Béla bácsinak hógolyózni támadt kedve…”.
És ez tényleg vicces is, öröm az ürömben.
A szerző érzékenyen ragadja meg a szívfájdító kettőst, a kicsit túl komoly, túl felnőttes, túl öreg bácsis, azaz túl sokat megélt Morcit, és az összetört szívű, aránylag jó fej, de érthető okokból eléggé deprimált és finoman ironikus apukát. És annak cseppet sem mesterkélt pillanatait, amikor Morcit apja a világ legfinomabb melegszendvicsével húzza ki egzisztenciális magányából és végtelenül szomorú gyászából.
Ehhez a jelenethez készült az egyik legjobb illusztráció is, az egész olyan, mint egy bisztró ablakára fújt reklám, ahol a világ legfinomabb melegszendvicséhez most ajándék kakaó is jár. A piros háttéren a finom betűk, a meleg színű szendvics, az átlátható felületek letisztulttá teszik ezt a kavargó léthelyeztet. Az egész könyv képeit a letisztultság jellemzi, az apa kicsit tagbaszakadt, kicsit bizonytalan mozgása, Morci szuperközeli fejbúbja (amin még az olyan karcos szívű olvasóké is, mint az enyém, összeszorul), illetve a szintén egészen közelről látható apa arca, Morci arca.
Ebben a nem mesterkélt alaphelyzetben válnak fájóvá a túlírt és jelzőkkel, oda nem illő szavakkal dúsított mondatok, mint a „csak a levegő rezgett halk bogárszárnyakon zizegve” és hasonlók. Itt érzem a gondos szerkesztői kéz hiányát.
Az apa és a fiú párbeszédei hol igazán komolyak, olykor pedig nagyon is viccesek, csakhogy időnként roppantul nem illenek Morci szájába az okoskodó, filozofálgató, szentencia-szerű mondatok:
„Megint valami, ami változik – rázta a fejét Morci. – Ráadásul most olyan szavakról beszélsz, amik bujkálva változnak, észre sem fogom venni, és máris valami egészen mást jelentenek. Sokkal jobban kéne vigyáznunk a szavakra. Annyi bajt okozhatnak!”
Itt érzem, hogy eljött az ideje tabutémákat is feszegetni, és hagyni, hogy többféle szövegiség kialakulhasson, legyen végre hagyománya annak, hogyan kell gyerekeknek szólni nem felnőttesen, pátosszal vagy didaktikusan, de nem is erőltetett gyereknyelven. Nyilván az elsők között lenni ebben nem könnyű. Az elsőségnek viszont előnyei is vannak, mert Bátky tollából kerül ki eközben az egyik legtalálóbb átvezetés apa és fia együtt gondolkodásának kierőltetésére, a közös hang megtalálására:
„Kezdtem félni, hogy hallá változtál – mondta a vizet fröcskölő Morcinak, amikor az végre felbukkant.
Nem volna jó változás – rázta Morci a fejét –, a halak nem tudnak beszélni, ha hal lennék, honnan tudnád, mikor szeretnék elmenni fagyizni?
Látnám mondjuk, hogy súlyos halkönnyeket hullatsz, hallanám esetleg, ahogy keserves halsírásban tátogsz, és megesne rajtad apai halszívem – mondta apa.”
A történetben nem marad elvarratlan szál, egy kismadár tetemének eltemetése válik a halál metaforájává, és kimondják a kimondhatatlant:
„anya soha nem felejthet el minket, bárhol is van, mert mi gondolunk rá”.
Szekeres Niki
Forrás: Meseutca
|
|