Írta: Simon Réka Zsuzsanna, illusztrálta: Gyöngyösi Adrienn. Manó Könyvek, 2013., 78 oldal Simon Réka Zsuzsanna tíz királyhoz tíz mesét ígér, a „hol volt, hol nem volt” birodalomból – és a könyv sorjázza is őket szépen, rendben. A külön történeteknél azonban sokkal fontosabb, hogy ezek a királyok és meséik valamennyien szemléltető ábrái annak, hogyan kell/lehet okosan és jól az alattvalókkal együtt élni, azaz hogyan lehet jó királynak lenni. A mesestruktúrához elengedhetetlen hiánykonfliktusok itt (egyetlen náthás királyt kivéve) viselkedésbeli zavarok: egyikük olvasgatás és csillagbámulás után hirtelen háborúzni akar, másikuk könyvgyűjtő szenvedélyének rabja, egyikük elbújik a munka, a felelősség (és minden, mindenki más) elől, másikuk hübriszből vagy infantilizmusból esztelen parancsokat osztogat, egyikük kórosan befolyásolható, másikuk betegesen fél a változástól, egyikük éppen antiszociális, másikuk simán energiavámpír.

 

A legveszélyesebb közös jellemvonásuk, hogy csak végletekben képesek gondolkodni: vagy minden van, vagy semmi sincs, vagy mindent ünneplünk, vagy semmit, vagy egyáltalán nincs kék szín, vagy mindent kék színűre kell festeni. Mindez (királyi, korlátlan) hatalommal párosulva, tudjuk a történelemből is, végzetes, néhol nem evilági dimenziójú katasztrófákhoz vezethet. De itt maradunk a mesék terrénumában, a szerző – az illusztrátor lenyűgözően színes, a klasszikus mesevilágot idéző rajzaival támogatva – mindig jól megválasztott, biztos hatást ígérő mesebeli kellékekkel és szereplőkkel rendezi be a szituációkat. Udvari bolondok, főudvarmesterek, ajtónállók, lovagok, bibircsókos anyóka, háromfejű sárkány, a Pocak-domb, a királyi főtér által teremtett (nyelvi) közegbe épülnek be a gyerekvilág elemei: párnacsata, Birodalmi Nagy Bújócskanap, derűs térdzokniként magasló piros-fehér csíkos világítótorony, Pityuka, Csepke királylány – és még a spenót is főszerepet kap egy mesében. Derűs történetmondás folyik tehát, a szöveg távol áll a szigorú allegóriától, de hát a mesecímekben aposztrofált ilyen-olyan gondok jelzik, hogy ennél többről is szó van. Tudniillik a főszereplők király mivoltánál sokkal fontosabb a típus, amit képviselnek: esendőségük, hibásságuk teszi közelivé a szereplőket. És ahogy egy mesében kell, a hiány mindig megszűnik, a királyok megváltoznak (mondjuk, ez tényleg csak egy mesében lehet): belátják, megoldják, felismerik, megértik, megérzik (például a játszani szerető király, Móra didergő királyához hasonlóan, egy kisgyerekkel történő találkozásából tanulja meg az önzetlenséget) – és boldogan él mindenki, még az alattvalók is, ráadásul szeretik egymást. Imigyen viszont a kötet tanítása nem is annyira titkos meg rejtett, mert végül is arról  szól, hogyan lehet jó embernek lenni. A különböző helyzetek önmagukban eléggé érdekesek és figyelemfelkeltőek ahhoz, hogy egy gyerek nekilendüljön az elolvasásuknak, és a mesélő hangja mindvégig akkurátus, szépen zengő, s bár a humor inkább csak szituációs, a célkorosztálynak éppen illő. Az Ahány király, annyi mese nem vezet ugyan nagy revelációkhoz, és nóvumként sem rendezi át a gyerekirodalomról való fogalmainkat, de szép, kerek, kedves mesekönyv. Anyukáknak, apukáknak és felolvasó felnőtteknek meg a mesékről jut eszükbe mindjárt egy másik király is, az, aki fakó lován léptet… Lovász Andrea