Legszebb példája a családi összetartásnak, elfogadásnak, szeretetnek azonban Gergő sorsában található: már az első könyv, a Gergő és az álomfogók is az apa-fiú kapcsolat körül bonyolódik. Gergő kisgyerekként veszti el édesapját, és megfutamodik a végső kórházi búcsú elől, nem mer lesoványodott, haldokló apjához belépni a kórterembe. Kamaszodása, érése és persze sámánná válása során ezzel a legnagyobb félelemmel kell megküzdenie, ezt az emléket kell önmagában tisztáznia, „újraélnie”, legyűrni a rettegést a betegségtől és haláltól, elviselni a közeli hozzátartozó elvesztésének fájdalmát, megtalálni önmagában újra a saját édesapját.   A könyvnek talán legszebb jelenete ez a „nagy beszélgetés”, a régi gyerekkori félelem elsöprése. A fiú sorsában azonban számos más példája is akad a családi összetartozásnak: ha nagy a baj, anyja, Boglárka és nevelőapja, Dénes, valamint fogadott húga, Zsófi azonnal megmentésére siet. Ám a szülők azt is tudják, hol a határ, meddig lehet óvni-segíteni a kamaszodó gyermeket, és mikor kell hagyni, hogy a saját útját járja. „– Tisztában vagyunk azzal, hogy mi űz téged, de azzal is, hogy hiába indulsz útnak. A kérdések benned merültek fel, ott izzanak a lelkedben, s rájuk válasz szintén csakis benned található. Ezer és ezer kilométert vándorolhatsz, de mikor rájuk találsz, ki fog derülni, hogy mindvégig magaddal hurcoltad őket. (…) – Azt akarjátok mondani, hogy ne menjek sehova? – kérdezte Gergő, s láttam, két keze megmarkolja a szék szélét. – Azt akarjuk mondani, hogy minden lépésnél légy óvatos – mondta Dénes. – Meg azt, hogy jó utat kívánunk neked – tette hozzá Bogi. – Amikor pedig rájöttél, hogy nekünk volt igazunk, vagyis rátalálsz a válaszaidra önmagadban, akkor gyere haza. Mi itt várunk téged.” (Gergő és az álomvámpírok 1) A végleg, jóvátehetetlenül elromlott szülő-gyermek kapcsolat és gyerekkori traumák ijesztő ábrázolását szintén az előbbi kötetben találjuk, egy olyan álomvilágban, ahol hőseink sírva játszó gyerekekkel találkoznak.  „– Mi a baj, kicsikém? – kérdezte halkan. – Anyu soha nem szeretett – felelt a kislány. – Mindig azt mondta, hogy tönkretettem az életét azzal, hogy megszülettem. Híres balerina szeretett volna lenni, de a terhesség alatt elhízott, és többé nem léphetett színpadra. (…) – Mi csak játszani szeretnénk. Az én apám nadrágszíjjal vert, mikor azon kapott, hogy házi feladat helyett repülőt rajzoltam a füzetembe. Úgyhogy hagyjanak minket békén! (…) – Most kell játszanunk! – kiáltott a harangszoknyás kislányok közül valamelyik. A hangja érett, keserű asszonybeszéd volt. – Mikor ekkora voltam, mint amilyennek látnak, sokszor bámultam a játékbolt kirakatában ezt a teáskészletet. Meg is kaptam volna hanukára, de aztán jöttek az acélsisakos katonák, és felraktak minket a vonatokra. (…) – Hallottam már erről az álomvilágról. Ezek itt éberek, akiktől elrabolták a gyermekkorukat.”    A felnőtthangon beszélő gyerekek, akik a valóságban már felnőttek, álmukban az elveszett gyerekkort pótolják. Százával vannak köztük olyanok, akiknek sosem olvastak mesét, és olyanok is, akiket az anyjuk sosem csókolt meg…  Ám szerencsénkre a fullasztó jelenetet az író némi reménysugárral oldja fel: akik rátalálnak a valóságban a boldogságra, a második gyermekkorra, azok ebből az álomvilágból örökre eltűnnek. Harmadik varázslat: A mai hamis értékek elleni tiltakozás