Tóth Krisztina a tőle megszokott módon, tehát szépítés és hamis érzelgés nélkül, nem derűsen, de józanul, nem fergeteges humorral, de finom, szorongással átitatott szellemességgel mutatja be az óvodás szemén keresztül azt a néhány hónapot, ami a diagnózis felállításától a műtéten és a kemoterápián át a gyógyulásig és a plasztikai helyreállításig vezet. A vicceken azért nem fogunk nagyokat kacarászni: a két fő poén az, amikor a kislány nem érti, hogy a rák hogy mehetett bele anyába, mikor nem is nyaraltak tavaly a tengernél, a másik meg az, amikor azt gondolja, hogy az operáció során operaénekesek kiabálnak majd az anyukájával. Olvastunk már ennél eredetibb (és merészebb) kórházi szellemességeket is John Greennél vagy Jenny Downhamnál, akik elindították az ún. sick-lit járványt (már bocsánat a gyenge szóviccért), és az sem túl vicces, hogy a kislány próbálgatja, hogy melyik parókában mutat legcsinosabban (és ezt nem én mondom, hanem az anyja, aki rászól, mikor meglátja, hogy mit csinál). A humornál felszabadítóbb ereje van viszont Hitka Viktória illusztrációinak (aki maga is fiatalon vesztette el az édesanyját): a 35. oldalon szereplő, leoperált mellű anyuka képe úgy ég be a retinába, mint egy ikon (“a kendőzetlen igazság képe”, ahogy Szilágyi Ákos fogalmazott az ikonokkal kapcsolatban): glóriával körülvéve, Szűz Mária ábrázolásainak modorában, kezét a szíve fölé helyezve mutatja meg a sebét – csak Jézus lángoló, töviskoronás szíve helyett itt egy ötöltéses vágás emlékeztet a személyes passióra. A kép akár provokatív vagy szentimentális is lehetne, de a mellette szereplő szöveg nem engedi, hogy ilyen egyszerűen értelmezzük a látványt: “Anya feljebb húzta a hálóingét, és az egyik oldalon kerek volt a cicije, a másikon meg félig horpadt, mint a homokvár, ha valaki belelépett cipővel”. Ez a szöveg legkarcosabb, legőszintébb és legértékesebb része – de mivel a könyv célja nem az volt, hogy elkísérje a rákkal vagy más ijesztő nehézséggel küzdő gyereket a sötétbe, hanem az, hogy ha kell, “menekülőútként” szolgáljon, mikor a családra nyomás nehezedik, és “a gyerek inkább kicsit kicsekkolna” (idézet az illusztrátortól innen), ennél tovább nem merészkedünk. Ahogy azt a kiadó, a szerző és az illusztrátor is hangsúlyozta több fórumon: a könyvnek az is célja, hogy megnyissa a párbeszédet a családokban az olyan, tabunak számító témákról, mint amilyen a rák. Én csak egy dolgot fájlalok, ha már ez a választott beszédtéma: azt, hogy a rák esetleges halálos kimeneteléről egy fél mondat sem esik, mert ez a hiány sajnos az elhallgatás kultúráját támogatja. A WHO jelentése szerint Magyarországon százezer lakosra vetítve évente 165,2 nő és 316,1 férfi hal meg rák következtében, ami azt jelenti, hogy a megbetegesések közül ez a második leggyakoribb halálok. Nem azt bánom, hogy nem halt meg a kislány anyukája, sőt, bizonyos értelemben nagyon is üdítő, hogy a sick-lit irodalmi hagyományait megszegve minden szereplő életben marad a történet végén, de a rákról beszélni a halál lehetőségének letagadásával épp a tabu jellegét erősíti, és mivel nem teljesen őszinte a kommunikáció, ez, az alapvetően jó szándék ellenére csak újabb szorongást kelt. Nagy Boldizsár Forrás: litera.hu