Pedig az erkölcsi nevelésre kifejezetten ügyelni szeretne az író: már az első mondat rémisztően didaktikus (“Ha most azonnal nem bújtok be a dunyha alá, hanem tovább rosszalkodtok...”), és hogy előre lelőjem a poént, elárulom, hogy befejezésül is kapunk egy klasszikus, zsákos emberes riogatást. Mindezt parodisztikus jelleg és kikacsintó reflexió nélkül, hiszen mint mondtam, G. Szász Ilona művei mellőzik az efféle posztmodern huncutságokat. Van viszont ehelyett rengeteg kispolgári klisé: a mesebeli városban, Palotáson kofáktól és kurjongató, fütyörésző mesterektől hangos az utca, a gyerekek lufival a kézben kacagnak, a pékségből pedig fahéjas kalács illata száll, de mindez a fantáziátlanság még nem is fájna annyira, ha az idill bemutatásakor nem az lenne a csúcspont, hogy a “becsületes munkát” végző emberek a fényűző Promenádon nézegetik a francia kalapokat meg a drága, kézzel készült cipőket.   Szegedi Katalin illusztrációin keresztül is láthatjuk, hogy jómódú, előkelő, nádszálvékony, fehér emberekről van szó, ők itt a főhősök (ha már itt tartunk: hol vannak a felnőtt, kerekdedebb Lenkák és a szemüveges, csúnyácska Palkók? Miért csak a problémaközpontú képeskönyvekben látunk sokszínű társadalmat Szegdi Katalinnál?); de az ideális társadalom szélére azért ellensúlyként odahelyezett a szerző olyan karaktereket is, mint Kázmér úr, “a város piperkőce, aki a rossznyelvek szerint annyit foglalkozott a külsejével, akár egy nőszemély” (ugye látjuk, hogyan lehet egy kalap alatt homofób és szexista is az ábrázolás?), és az úgynevezett “onnan jöttek”, akik a város határán élnek szegényesen, lyukas a lavóruk, rendetlen a házuk, esténként lopni járnak a bezárt piacra, és “olykor” tiszta vizet is visznek haza maguknak a kútról (teljesen korrekt ez a cigányábrázolás, nem?).   A mese logikája szerint azonban a legszomorúbb tulajdonságuk mégsem az, hogy élősködnek a tiszta és becsületes polgárokon, hanem hogy lelkileg is szegényesek, ugyanis, ők még álmodni sem szoktak. Nem úgy a város többi lakója (akiknek területét, elvégre ők a felsőbbrendű kiválasztottak, “mintha maga az Úristen tartaná a tenyerén”): a beszédes nevű Álomrabló Markoláb ugyanis egyszer fogja és ellopja az álmaikat. Markoláb egyébként valószínűleg nem a városból származik, mert kövér, ápolatlan, és mint megtudjuk, “alapvetően gyáva” is. És a legszebb logikai csavarok még csak most jönnek: kiderül, hogy az álmokat valójában egy jóságos tündérvénkiasszony szövi az embereknek, aki ezt el is árulja történetünk főszereplőjének, a kalapokat készítő Pendulának.   Hogy helyreálljon a rend és a szomorúvá, nyűgössé vált városlakók visszaszerezzék az álmaikat, Pendula felkerekedik (ami azt jelenti, hogy hazáig követi az idős nénit), és segít neki új álmokat szőni (nem vicc: fülemüle éjjeli énekétől kicsordult, harmattá váló könnyből és csillagokat ragyogtató kacagásból!) A “Tudod, kislányom...” kezdetű bölcsességek elhangzása közben (amelyek annyira közhelyesek és unalmasak, hogy nem idézném őket) pedig véletlenül kiderül az is, hogy miért lett Markoláb gonosz: mert neki nincsenek álmai (a következtetést nem vonja le egyik ábrándos tekintetű szereplő sem, pedig egyértelmű: a tündérasszony nem gondoskodott számára álomról, tehát a főgonosz tulajdonképpen ő!) Pendula aztán megsajnálja az álomrablót, és sző neki is álmokat: de érthetetlen okból olyan színeket használ, mint “sárga az irigység” és “kék, az idő” (?) színe.   Szóval megint csak jól kitolnak szegény Markolábbal, aki nem elég, hogy ezek után még álmában is irigykedni fog másokra, de a becsületesnek nevezett kéményseprő még világgá is zavarja. De így legalább újra boldogan élhetnek a divatért bolonduló lakók (amint visszakapják az álmaikat, mindenki rohan a központba, és színes kalapokat meg cipőket vásárol), és miután a képtelen jólétüknek köszönhetően vittek egy kis kóstolót (!) a városszéli putriban élő szutykoknak, elmennek cirkuszba is. Ez egy remek dramaturgiai alkalom arra, hogy még egy kis ízelítőt kapjunk állatkínzásból is: “Leopold, az állatidomár, az ostorát pattogtatva oldalára fektette az oroszlánt, és fél lábával diadalmasan a nyakára lépett”.   A borzalmak egyik feléről pedig még be sem számoltam: vannak versbetétek is, amelyekben annyi a kínrím és az elszámolt szótagszámú sor, hogy azt olvasni is kín, de felolvasva egyenesen bántó (próbálják meg: “A fogam csattog, a kezem láb, A nevem Álomrabló Markoláb!”, “A bendőm feneketlen fekete lyuk, Befallak, mielőtt így szólnál: mukk!”, “Ez a Fülemüle éjszakája: a hold ezüstös fátyla vékony pókhálóként terül a világra”). Tovább is lehetne még elemezni a mesét aszerint, mennyire inkoherens a világképe (egyrészt minden városlakó templomba jár, van itt Úristen, Szent Péter és a happy endben angyalkák is felbukkannak a nem tudni honnan előhalászott Micimackó mellett, egyúttal mind hedonisták, anyagiasak, babonásak és még a közülük kiemelkedő főhősnő, Pendula is elitista, kirekesztő, sőt, gonosz). És beszélhetnénk még arról is, vajon tényleg a 10 év alattiaknak íródnak-e G. Szász Ilona meséi, vagy inkább a régi, politikailag még nem korrekt időkbe nosztalgiázva visszavágyódó felnőtteknek, akik képesek harmatcseppből álmot varázsló könnycseppeket hullatni, ha szép, szalagos, virágos és madárfészkes kalapokról nézegetnek képeket.   Nagy Boldizsár