A tükör, melyben a szép dolgok picinnyé zsugorodnak, a haszontalanok és a becstelenek felnagyítódnak, a legcsodásabb tájak spenótfőzelékké, a legkedvesebb emberek rosszarcú, barátságtalan mufurcokká változnak, egy szép napon szilánkjaira törik. A darabkákat a szél széthordja mindenfelé, s ha véletlenül egy szilánk valakinek a szemébe fúródik (mondtam, hogy horror!), attól a pillanattól kezdve mindennek csak a rossz oldalát látja. Ha viszont a szívébe kerül valahogyan, menten jéggé fagy. Így kezdődött Kay kálváriája is…   A kis Kay egészen kékre fagyott a hidegtől, szinte fekete volt az arca, de nem vette észre, mert valahányszor a Hókirálynő megcsókolta, mindig elmúlt a borzongása a szíve pedig időközben jéggé fagyott. Éles, lapos jégdarabokat rakosgatott egymásra, számtalan változatban illesztette össze őket, csak hogy valamit varázsoljon. A jéggel való játék az értelmét tette próbára, s minthogy az üvegdarab még mindig a szemében volt, így nagy jelentőséget tulajdonított az ilyesfajta foglalatoskodásnak. Egyetlen szót nem tudott csak kirakni, hiába próbálkozott minduntalan: ez a szó az ÖRÖKKÉVALÓSÁG.