25 év alatt jöttünk ki a diktatúrából, hogy aztán újra visszatérjünk a Rákosi-ideológiához. Dilettáns és embertelen intézkedéseket hoz a kormány, tönkreteszik a gyerekeket és a jó pedagógusokat, miközben a magyar közoktatás egyáltalán nem ad meg fontos készségeket. Nem a cső- vagy vízvezeték-szerelőké a jövő, ahogyan Orbán mondja, és nem együtt kell nézni a gyerekkel a mesét, hanem el kell mondani neki. Vajon miért csak tízéves korunkig vagyunk jobbak a norvégoknál? Interjú Vekerdy Tamással.

 

Volt valaha mindenki által jónak tartott magyar közoktatás? Az elmúlt 25 év oktatási miniszterei közül nem tudok megnevezni olyat, akinek ne mondta volna egy idő után mindenki, hogy nézzen új állás után. Helyes megállapítás, de nem teljesen. Valóban, az elmúlt 25 évben eleget kritizáltuk a magyar oktatást, ami eredetileg is elég poroszos volt, de az ideológiai hatások következtében egyre rosszabb lett. Ha kicsit korábbra nézünk vissza, akkor az első világháború után tetemesen kezdett romlani a magyar közoktatás színvonala. Annak ellenére, hogy a sokszor emlegetett gróf Klebelsberg Kuno – minden jogos kritika mellett – nagyszerű dolgokat hozott be a rendszerbe, tény, hogy az átideologizáltság soha nem tesz jót a közoktatásnak. 1945 és 1948 között, mint az ország életében is, volt egy kicsit jobb időszak, de 1949-től, amikor totális centralizációt és államosítást valósított meg Rákosi Mátyás, egyre rosszabb lett a helyzet. Akkor a mostani kiindulás, vagyis a rendszerváltás utáni oktatáspolitika sem épülhetett – mondjuk így – biztos alapokra. Ez nem teljesen van így! 1985-ben volt egy jelentős reformtörekvés, ami Gazsó Ferenc és mások nevéhez köthető. Megjelent egy új közoktatási törvény, amely például eltörölte a tanfelügyeletet és sok egyéb lazítást is megengedett. Akkor én is kritizáltam ezt a reformot, hogy túl kevés, de ma már azt mondom, hogy innentől kezdve rengeteg jó dolgot engedtek be a magyar közoktatásba. Aztán jött a rendszerváltás? A rendszerváltás után is rengeteg nagyszerű dolog indult. Szabad lett az iskolaalapítás, vagyis megjelenhettek más oktatási módszerek, külföldiek, vagy éppen magyar alternatívák, az önkormányzatiság megjelenésével ugyanilyen lehetőségek lettek az „állami” iskolákban is. Sorolhatnánk azokat az iskolaalapítókat, akik, ha szűk körben is, komoly hatással voltak és vannak a mai magyar társadalom iskolaképére. Winkler Mártától és Horn Györgytől, Horn Gábortól kezdve Lányi Mariettáékon át Derdák Tiborékig, Ritók Nóráig és egészen a nagyszerű Hejőkeresztúrig, a Montessoriig, a Waldorfig, a sajnos csak óvodai Freinet-kezdeményezésekig, a Don Bosco szellemiségében működő iskolákig, Iványiék Szabolcs-Szatmár-Bereg-i iskolájáig. Akkor sem találom azt a kegyelmi pillanatot, amikor a tanárok, a szülők és még a diákok is együtt skandálták, hogy végre jó felé haladunk.   Magyar Bálintot sokat kárhoztatták, de amiket ő miniszterként megcélzott, legyen az a kompetencia alapú képzés vagy az informatika megjelenése vagy akár az integráció valódi megjelenése az oktatásban, mind jó dolgok. Az más kérdés, hogy ezek hogyan, milyen előkészítés után kerültek bevezetésre. Ehhez persze politikán átnyúló konszenzus kellett volna, ami a finneknél megvolt, nálunk nem, de például az érettségi javításában Magyar és Pokorni kormánycikluson átívelő módon tudták folytatni egymás munkáját, ha jól emlékszem. Ők ketten jó felé próbálták lökdösni a magyar iskolarendszert, sokszor sikertelenül (és koalíciós partnerektől gátoltan). Az átkozott négyéves ciklusok, az átkozott pártos gondolkodás az ő jó szándékaikat is akadályozta, nemegyszer kerékbe törte. Azt se felejtsük el, hogy már az MDF-kormány 1993-as új közoktatási törvényében is benne volt az integráció. A lehetőség azóta meg lett volna. De általában nem értették, valójában máig nem valósult meg – tisztelet a nagyszerű, már emlegetett kivételeknek. Nekem hirtelen Magyar Bálintról inkább az érettségi botrány jut eszembe, de gondolom, nem is ő a lényeg. Az szerintem csinált botrány volt, kiagyalói és megvalósítói mit sem törődtek a gyerekek és az ország érdekeivel. Akkor Balog Zoltán miniszter most boldogan bogarássza az új rendszert, mire gondolhat Vekerdy, amikor jó célokat emleget. Mert ez mostanra is vonatkozik, nem? Nem! Most nagyban, egészben, eddig legalábbis, rossz célok voltak – szerencsére kudarcosan megvalósítva. Centralizálás, államosítás, óriás tananyag, az egyetemi és gimnáziumi férőhelyek szűkítése, a tanulás szabadságának elsorvasztása, a feltételek pillanatonkénti, tanév közbeni változtatása, sorolhatnám. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke az egyik fő tanácsadója a kormánynak közoktatás és felsőoktatás ügyben. Miért? Hogy lássuk, miről van szó, mondok egy példát. A kormány megbízza Klinghammer professzor urat, államtitkári rangban az új felsőoktatási stratégia kidolgozásával. Ez elkészül, és a Rektori Konferencia elé kerül. A Rektori Konferencia egyhangúlag elfogadja – illetve egy ellenszavazat van: a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökéé. (Ő miért is ül ott szavazati joggal a Rektori Konferencián?) Én úgy tudom, lehet, hogy pletyka, hogy a javaslat ki is van tűzve az egyik következő kormányülésre, megtárgyalásra. Ámde közben a miniszterelnök Indiába utazik a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének kíséretében, és mire visszajönnek, a megrendelt stratégia már nem is szerepel a kormányülések programján, nem is tárgyalják. Azt halljuk, hogy nem kell annyi egyetemista, nem kell annyi gimnazista, az a cél, hogy szakmát tanuljon a gyerek. Olyan szakmát, amiről már most tudjuk, hogy 10 év múlva nem is tudja majd használni, mert maga a szakma szűnik meg ebben a formában – vagy egyáltalán – addigra. Gróf Klebelsberg Kuno, akinek a nevét a KLIK a család tiltakozása ellenére felvette, mindenben az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit az oktatásért felelős kormányzat az elmúlt években művelt. Nem csökkentette az egyetemi férőhelyek számát, hanem azt mondta, hogy több egyetemista kell, alapított is három új egyetemet. Pécs, Szeged és Debrecen (itt volt felsőoktatás, de ezt tudományegyetemmé fejlesztette). És nem azt mondta, hogy kevesebb gimnazista kell, hanem hogy több. Volt a klasszikus gimnázium görög és latin nyelvvel, elsősorban az „úri gyerekek” számára, melynek érettségijével bárhol tovább lehetett tanulni és volt a reál iskola, amelynek érettségije elsősorban a műszaki pályákra képesített. Klebelsberg azt mondta, ez így nem jól van, kell egy olyan iskola is, ahol a görög-latin nem akadályozza a tanulmányokat, helyettük két modern idegen nyelv van, de érettségijével szintén bárhová lehet menni. Ez lett a reál gimnázium. És amit kevesen tudnak, ő gondolta úgy, hogy tűrhetetlen, hogy a magyar alapfokú oktatás zárt, négy vagy hat elemi után, ha valaki nem ment a gimnáziumba, csak a polgári iskola vagy a tanonciskola volt számára nyitva; e helyett nyolcosztályos általános iskolát kell csinálni, ami mindenkinek megnyitja a továbbvezető utat. (Ez aztán ’45 után lett általánossá.) Most éppen visszatérőben vagyunk az „alsóbb néposztályok” számára kialakuló zárt iskolarendszerhez. „Nem minden diploma ér fel egy jó szakmával” – ha jól emlékszem, ezt mondta Orbán Viktor. Vagyis térjünk vissza oda, hogy kevesebb egyetemista, több szakmunkás. Európában nem volt olyan ország Albánián kívül, ahol a populációhoz képest kevesebben jártak egyetemre, mint nálunk. Ergo, a rendszerváltás után minden kormány, helyesen (!), növelte az egyetemisták számát. Az egy más kérdés, hogy akkor túl sokan vannak-e, csökken a színvonal, de ettől függetlenül ez a trend mindenhol. Van olyan vizsgálat, amelyik azt mondja, hogy ha valaki elmegy egy egyetemre, főiskolára, és ott elvégez egy-két évet, de nem is fejezi be a képzést, az is nagyon jó neki és a társadalomnak. Szóval ez az egész, amit idézett, azért nem igaz, mert a szakmák percenként változnak, ezért egy nagyobb alapműveltség kell, hogy mi is változni tudjunk. De mi az az alapműveltség, ami kell? Szintén tanulmányok mondják, hogy a következő hatvan évben a következő alapkészségek kellenek majd: értő olvasás, írás készségszinten, elemi számolás, komputer-kezelés felhasználói szinten és angol nyelv. Ez az az öt dolog, amivel az egész világon a következő évtizedekben be lehet majd lépni érvényesen a munkaerőpiacra. Nem azzal, hogy megtanulom a csőszerelést, a vízvezeték-szerelést vagy a gázszerelést. Az is fontos, de folyamatosan változásban van, viszont ezek azok az alapok, amik mindig kellenek. Ezeket azért csak adja a magyar közoktatás. Nem! Nem adja. Az értő olvasást adja? Egy menetrendet nem tudnak értően átlapozni, és ha nem tudja ezt egy diák 16 évesen, akkor soha nem is fogja tudni. Nyelv? Szó nincs róla! Nyelvtan, idegennyelv-órán is magyarul beszélő tanárok, szituációs játékok helyett fordítási feladatok, tévedni tilos, könnyen lecsap a kritika, „ez rossz, kisfiam!”, ahelyett, hogy „tévedj, amennyit akarsz, csak beszélj, és értesd meg magad kézzel-lábbal, miközben a kialakított élethelyzetekben még jól is mulathatsz, játszol, szórakozol”. A legfontosabb az lenne, hogy – kis túlzással szólva – egy szó se hangozzék el magyarul az órán! Ehelyett azt látjuk, hogy a gyerekek felmondják magyarul a nyelvtani szabályokat, de megmukkanni nem tudnak, a legegyszerűbb kijelentést sem tudják összerakni. Nem tudnak bemutatkozni, egyszerű kérdésre válaszolni – de ismerik azt a szót, hogy „paróka” vagy „népviselet”. És merészen azt is mondanám, hogy ezen a fokon egyáltalán nem kellene nyelvtan. Majd később, amikor már beszél. Hiszen az anyanyelvét sem a nyelvtani szabályok alapján tanulja. Miskolcról levelet írt nekem az egyik híres iskolából egy kitűnő matematika tanárnő. Máig szenvedélyesen szereti a matematikát és magas szinten műveli is. Azt írja, hogy nem tudja megérteni, hogy miért kell annyi ostobaságot megtanítani a középiskolásoknak, illetve annyi olyan dolgot, amit a legtöbben soha nem fognak használni és soha nem fognak igazán megérteni, ahelyett, hogy meg lehetne szerettetni a matematikai gondolkodást, amire ő képesnek érezné magát.  Minden iskolában ez zajlik, miközben a biztos számolási készségeket nem alakítják ki, mert nincs rá idő. A gyereknek első osztály végére írni, olvasnia kell. Miért? Az egyik gyerek úgy jön, hogy ír-olvas, mert három nővére volt és mind a három tanító nénit játszott vele, a másik – mondjuk egy kisfiú, ők ilyenkor még lassabban érnek – majd harmadikra fog tudni megtanulni stabilan írni, olvasni, ha nem siettetik! Norvégok és svédek gyengébbek olvasásból negyedikben, mint a magyarok és a csehek, de ha ugyanezt a populációt öt év múlva mérem, a norvégok és a svédek magasan a nemzetközi átlag felett vannak, a magyarok és a csehek alatta. Miért? Mert ők nem siettek a megtanulással, a megtanítással, viszont a gyakorlást soha nem is hagyták abba. Hetedikben, nyolcadikban, kilencedikben is bármilyen órán, mondjuk matematikán szöveges példában, ha elakad valaki, megállnak és nem a matematika tantárgyban rohannak tovább, hanem nyomoznak, hogy mi a probléma, minden megszégyenítés nélkül, és ezáltal az értő olvasást gyakorolják. (A svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások.) Egyébként is: a tantárgyak anyagát nem kell befejezni, nem befejezni kellene. Meg kellene merítkezni egy-egy jelenségben, ráérősen, és akkor nem tűnne el a felejtésben a tanult anyag 75-90 százaléka. Összegezve tehát azt mondhatjuk, egyáltalán nem ad meg fontos készségeket a magyar közoktatás. Tudást halmoz látszólag, valójában a felejtés számára tanít buta szabályokat és olyan tudást, amire nincs szüksége a gyereknek. És egyáltalán: a magyar iskola fő kérdése a gyerekhez: mit nem tudsz? Ahelyett, hogy azt kérdezné, mit tudsz? Mert igenis nagy érték, ha valaki jól farag, énekel, táncol, zenél, rajzol vagy éppen műszaki zseni, szerel szenvedélyesen, de mindezt a mai magyar iskola nem tudja, nem akarja értékelni. A kitűnő magyar pedagógia professzor, Karácsony Sándor már a harmincas években megmondta: hogy az iskola milyen abnormális hely, az abból is látszik, hogy az kérdez, aki tudja, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja! Tényleg agyon vannak terhelve a gyerekek, és most, hogy ennyi tüntetés és petíció volt a kockás ingtől a sztrájkig, rájött a kormány is. Egységesen 30 percre csökkentik a tanórák idejét. Ez se jó? Ez az alsó tagozaton történik meg. Nemrégiben Palkovics államtitkár úr meghívott egy beszélgetésre, ahol a jelenlevők aggályaimra, hogy a kötelező harminc perc éppen úgy rossz lehet, mint a kötelező negyvenöt, azt a megnyugtató választ adták, hogy ez egy lehetőség és természetesen a tanítóra lesz bízva, hogy hogyan él vele, mit mikor használ belőle rugalmasan. Ha így lesz, jó lesz! De ismerve a mai magyar iskola hierarchikus centralizációját, félő, hogy ez nehezen fog megvalósulni. Vagy, hadd mondjam így: félő, hogy a jó szándék ellenére ez nem így fog megvalósulni. Miért? Mert megint csak úgy fogják fel, hogy ez központilag elrendelt és egységesen kötelező. Ahogy minden más is. Ezt sem fogják kivételnek tekinteni. Pedig van olyan nap, amikor mondjuk, front van és 17 perc múlva nincs az a pedagógus, aki leköti a gyereket. Ilyenkor irány az udvar és lehet hógolyózni, például a Pécsről indult, úgynevezett óvoda-iskolai kezdeményezésben. Aztán két nap múlva lehet, hogy 75 percig meséltem és aztán el is játszottuk a mesét, és még pisilni se ment ki senki. Igen, ha a döntés joga a tanítónál, a tanárnál van, ha a döntések joga az iskolánál van, akkor jól tudnak működni ezek a dolgok. De ha a központ dönt, akkor soha. Az állam adja a pénzt. Csak megmondhatja mit vár el érte? Vagyis azért érthető, ha az állam bizonyos szabályokat le akar fektetni. De az elmúlt hat évben rossz szabályokat akart lefektetni. 1984-ben, amikor Spanyolország és Portugália az unióba való belépés küszöbén állt, akkor az Európai Parlament hozott egy határozatot a nevelés szabadságáról Európában. Nyilván az indította erre, hogy ezek az országok több évtizedes diktatúrából és centralizált állami-egyházi iskolarendszerből érkeztek és velük szemben kellett leszögezni ezeket a szabadságjogokat. Annak ellenére, hogy az oktatás nemzeti jogkörbe tartozik. Ez a március 14-i határozat többek között azt mondja ki, hogy az állam nem szólhat bele a tartalomba, nem szólhat bele abba, hogy ki a fenntartó, az iskolaalapítás szabad. Az államnak két feladata van az oktatásban: fenntartótól függetlenül oda kell adnia az azonos mennyiségű pénzt, vagyis nem kaphat többet az egyházi iskola, mint az állami vagy az alapítványi és jogi garanciákkal biztosítania kell, hogy a gyermekek jogai ne sérüljenek. Az állam a törvényi felügyeletet gyakorolja és nem a szakmait. Tág követelménykereteket adhat a gyerekek érdekében, de az egyáltalán nem feladata, hogy megszabja, mi legyen részleteiben az egyes iskolák tananyaga, mert ez az iskola, az önkormányzat vagy ha úgy tetszik, a fenntartó dolga, és ez nem az állam. De nálunk most már az állam a fenntartó. A diktatúrákban valóban az állam mondja meg egységesen, hogy mi a tananyag. Mi ebből szerencsére kijöttünk 25 év alatt, hogy most visszatérjünk oda, amit Rákosi Mátyás kitalált? Vegyük például a napközit… Anya, apa dolgozik. Mi a baj azzal, ha addig figyelnek a gyerekemre? De nem kötelezően délután négyig! Lehetőségként valóban szükség van rá, ha nem tudja megoldani a szülő, akkor legyen, de nem kötelezően elrendelve, központilag, egységesen. Ez nyolc óra iskola! Finnországban az átlagos tanóra-szám elsőtől tizenkettedikig, négy. Alapjelszó: a kevesebb több! Ettől az iskola még persze lehet jól kiépített egész napos iskola, ami egyáltalán nem azonos a napközivel. Mindig a finn példa. De nekik van pénzük, nekünk meg nincs. A finnek sokkal szegényebbek voltak, amikor elhatározták, hogy sokkal több pénzt tesznek ebből a szegénységből a közoktatásba. Így jöttek fel gazdaságilag is. Furcsa mód ezt minden párt tudja ellenzékben, aztán amikor kormányra kerülnek, elfelejtik és milliárdokat kanalaznak ki az oktatásból. Csak kicsit nézzünk távolabb: Németországban ma már evidens, hogy asszisztens is van az iskolában. Nehezebbek a mai gyerekek? Igen! De nem azt mondják a szülőnek, hogy gyakoroljon kicsit többet otthon az a gyerek, hanem van pedagógiai asszisztens, vagyis megoldják a feladatot bent az iskolában, a tanító és az asszisztens, ha kell, különböző szakemberek támogatásával. Egyre rosszabbul érzem magam, pláne, hogy négyéves a lányom és hipp-hopp iskolába megy. Azt azért szögezzük le újra, hogy az elmúlt 25 évben rengeteg jó dolog jött be a magyar közoktatásba. De ezeknek a javát megszünteti a jelenlegi trend azzal, hogy centralizál, illetve, hogy túl nagy anyagot tesz kötelezővé. Ahogy azzal is, hogy csökkenti a pedagógusok mozgási szabadságát, iniciáló erejét, gúzsba köti őket ellenőrzéssel, adminisztrációval, kötelező „benntartózkodási idővel” és egyebekkel. Lássuk világosan: aki nem dolgozik, aki nem akar dolgozni, aki rosszul dolgozik, azt nem fogja mindez jobb munkateljesítményre szorítani vagy serkenteni, de aki dolgozik és dolgozni, netán kreatívan, innovatívan dolgozni szeretne, annak kedvét szegi, lehetőségét elveszi. Így hát a meglevő jó dolgok is fenyegetve vannak, és előbb-utóbb meg fognak szűnni, el fognak tűnni az oktatási rendszerből. Viccel, amikor azt mondja, hogy az elmúlt 6 évben nem történt ön szerint semmi jó? Hadd legyek ilyen elfogult. Semmi jó nem történt, sőt, csak rossz dolgok történtek, dilettáns és embertelen intézkedések történtek. Tönkreteszik a gyerekeket, és a jó pedagógusokat, akik még nagyobb számban fognak elmenekülni a pályáról. A kormány csak azzal foglalkozott, hogy minden „egy helyről”, „egységesen” legyen irányítva. Ez a halála minden élő kezdeményezésnek. Jó, és Vekerdy Tamás meg azt mondja, minden legyen szabadon. Ez egy liberális álláspont, amit a kormány mond, az meg konzervatív. Nem mondom, hogy „minden legyen szabadon”, erről szó sincs (szokásos közhely a liberalizmusról), és ez a kormány nem konzervatív. A konzervatívok nem államosítanak. Ezek csak jelzők, ugyanúgy, ahogy a nemzeti, hiszen itt a nemzet elemi érdekei sérültek a közoktatásban. Akkor az lehet egyedül a megoldás, hogy ami most van, azt kidobjuk és nulláról újraépítjük az egészet? Szó sincs róla, természetesen nem mondom, hogy „nulláról”, mert a szülők és a tanárok jogosan érzik úgy, hogy „megőrülnek”, ha ezt meghallják. Éppen most próbálják „nulláról indulva” átformálni az egészet – méghozzá nemegyszer úgy, ezt már említettem, hogy év közben változtatják meg a feltételeket, ami elképesztő bűntény a gyerekekkel szemben. Akkor mit csináljon a szülő? Most éppen támogatni kell a pedagógusokat nagyon is szakszerű követeléseikben. Mielőtt permanens forradalmat robbant ki a kormány ellen, segítsen eldönteni egy dilemmát. Sokat beszélt már ön is arról, hogy a televízió nem jó egy gyereknek, csak közben már nem televíziót néznek a gyerekek, ahogyan mi sem. Okos kütyük vannak szétszórva a szerencsésebb családok lakásaiban, mindent a mobilunkon intézünk és még az Eb meccseit is ott nézzük, miközben szimultán kommentáljuk a Facebookon. Szóval mire megértettük volna a tanár úr tanácsát, addigra kiment a divatból a televízió. A lányom a Youtube-on nézi a Peppa malacot és aktívan választ, nem passzívan fogyasztja azt, amit kap. A permanens forradalom a bolsevik Trockij álma volt, ha jól tudom, tőlem minden ilyesmi távol áll. Permanens, vagyis állandó, vagy nem permanens egyként. Én úgy tudom, hogy folyamatos forradalomban a kormány gondolkozik, amit a követhetetlen törvényhozási láz is mutat. A kérdés érdemi részére visszatérve: a probléma az, hogy vajon a kütyük uralkodnak-e rajtunk, vagy mi használjuk a kütyüket? Vajon miért mondják azt a Szilícium-völgy nagyjai, hogy 10 éves korig nem engedik képernyő elé a gyerekeiket? Az, hogy mese helyett, mivel nagyon fáradt vagyok, odalököm a gyerek elé a tabletet, érthető, de nem szerencsés. De nem odalököm, hanem közösen nézzük és megbeszéljük. Az a jó, ha meséli neki és nem nézi vele. Ha meséli neki, akkor ő belső képeket fog készíteni, a belső kép készítés mindig elaboráció, vagyis feldolgozás, dühök, vágyak, szorongások, ismeretek feldolgozása, ezért fontos a hallott mese és a szabad játék, mert mind a kettőhöz belső képek járulnak, vagyis feldolgozás történik. A külső kép megjelenése pedig blokkolja a belső kép készítését, vagyis a feldolgozást. Ezért lesz nyugtalanabb, feszültebb, agresszívabb vagy depresszívebb egy gyerek, ha nagyon sok képernyőt néz. Ha sokat. De ha ez egy kiegészítő tevékenység? Magyarországon 4 órát televízióznak a gyerekek átlagban. Szóval nálunk nem kiegészítő dolog ez, hanem elektromos bébiszitterként van alkalmazva. Ez egy kihívás, és mi szülők vagyunk felelősek azért, hogy hogyan élünk ezzel. Azért egy jól megválasztott játék fejleszthet bizonyos készségeket. Lehet, hogy „jobb lesz a reakcióideje” a gyereknek – bár én ezt sem hiszem el -, de miért is kéne „gyorsabbnak” lennie? A kreatív gondolkodás lassú, mint ahogyan ezt már gróf Széchenyi István is kifejtette az akkori oktatási miniszterrel, gróf Thun Leóval hadakozva. A felületes gondolkodás a gyors. Természetesen, ha én otthon számítógépen dolgozom és a két-hároméves gyerekem az ölembe mászik, és ő is pötyögni akar, tegye, hiszen mindent utánoz, így tanulja a világot. Elmentem, amit kell, és talán idővel még rajzolni is megtanítom. De semmi esetre nem teszem be a nagyszülőktől kapott számítógépes játékot. Én limitálom az időt a gyerek 8-10 éves koráig. Kezdetben 4-5 perc, ez lassan megnő 15-20 percig, és lehetőleg én is ott vagyok, vagy be van építve a gépbe a biztosíték arra, hogy a gyerek nem kalandozhat el őt felzaklató, magyarázat nélkül hagyott oldalakra. Én tehát nem azt mondom, hogy teljesen zárjuk ki ezeket az eszközöket a gyerekek életéből. Csak azt mondom, hogy 10-12 éves korig én, a szülő kell, hogy irányítsak. Aztán jön a kamaszkor, amikor a gyereket ebben is „szabadon kell engednem”. Olyan lesz, mintha függővé vált volna, de ha eddig nem vált azzá, ki fog jönni belőle. Aztán kamaszon olyan felületeket használ a gyerek, amit a szülő csak félig, vagy egyáltalán nem ért. Már nem az lesz a baj, hogy mennyi időt tölt képernyő előtt, hanem, hogy a közösségi életének javát vagy éppen az egészét, különböző internetes platformokon éli. Igen, virtuálisan, és ez újabb probléma. Nálunk szerencsésebb országokban már a tananyag része, hogy a gyerek ezeken a platformokon hogyan közlekedjen. Ami nekem szülőként azonban fontos, hogy folyamatos érzelmi kapcsolatban kell lennem a gyerekemmel, és akkor ezek a dolgok nem öltenek szélsőséges formákat. Akkor azt mondja, hogyha nekem élő kapcsolatom van a gyerekemmel, akkor tulajdonképpen bármit beengedhetek az életébe, hiszen lehetőségem van őt korrigálni? Igen. A kamaszt szabadon kell engedni. Ezt persze rémülten olvassák most, mert ebben a világban, ahol ott a drog, az erőszak, az alkohol, lehet, hogy ez merész kijelentésnek tűnik, de hallgassuk, meg mit mondanak, mondjuk a drogambulanciák szakemberei. Aki érzelmi deprivációval, vagyis érzelmi nélkülözéssel érkezik meg a kamaszkorba, azoknak a körében vannak azok, akiket fenyeget a függővé válás vagy a kemény drogozás veszélye. Aki jó érzelmi háttérből jön be a kamaszkorba, vagyis újszülött kortól kommunikáltak vele a szülei, a család elég érzelmi biztonságot adott, ott álltak és állnak a háta mögött, az a gyerek tudja, hogy a családja mindentől megvédi, és nincs mitől tartania. Persze szülőként ez elég nehéz, hiszen a kamaszkorban az én aranyos kedves kisfiam bezárkózik, minden tüskéjét kifelé mereszti, sündisznózik, mondja a külföldi szakirodalom, és mivel gyors agyi érés is zajlik, hihetetlenül ítélkező és ezáltal szemtelen lesz. Karikatúraszerűen lát, ezért nem tud nem szemtelen lenni. „Úristen az én anyám ilyen kövér, ezt eddig nem vettem észre!” – gondolja, és ezt mondja: „Mamus, gyere egy kicsit futni, hadd rengjen az a háj!” Miközben rémülten jut eszébe: „Úristen, nem is ezt akartam mondani!” Mindezt mi, apák, még rosszabbul viseljük, és mivel a jellegzetes kamaszkori tekintetből úgyis mindig azt látom, hogy hülye vagyok, magyarázkodni kezdek és fenyegetőzni: „Kisfiam, amíg az én házamban élsz, amíg az én kenyeremet eszed…” A gyerek néz rám és azt látom, hogy egyre hülyébb vagyok. És tényleg. Mit szóljak, amikor a gyerekem először hazajön betépve? Persze, előfordulhat, hogy kipróbálja a füvet vagy mást. Olyan unalmas az iskola, a világ az iskolában olyan érthetetlen és olyan szorongató. Néhány slukk és a világ sokkal átláthatóbb és sokkal szebb. Mérei Ferenc, a magyar pszichológia nagy öregje azt mondta, hogy ahol untatnak, onnan menekülj! Mert a világ nem unalmas, az ember nem unalmas. Ha unod, amikor beszélnek róla, vagy rosszul mondják, vagy te nem vagy rá elég érett. Hiába ülsz ott. Aztán ez a világ szebb, rajta is marad. Ez így nem igaz. Aki jó érzelmi és biztonságos hátterű családból jön, az általában – de kis túlzással mondhatom, hogy soha! – nem lesz kemény drogos, nem lesz függő. De az veszélyes, amikor jön a hülye állam, és büntetni rendeli az első kipróbálót és netán priuszolja. Nem a dílert bünteti, mert azt sokkal nehezebb elkapni, mint a szerencsétlen kamaszt. Persze, mondhatjuk erre, hogy az állam mindig is hülye, inkább a rosszra hajlik, mert az állam egy személytelen moloch. De itt azért is szakszerűtlen, dilettáns, embertelen az állam, mert a kamaszkor egy dackorszak. Ha kamasz vagyok és azt hallom, hogy tilos, akkor mindenképpen kipróbálom. Ez a lényege a dackorszaknak. Ez jól hangzik, mármint a szerető család képe, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy Magyarországon sok olyan szerencsés szülő van, akinek ennyi ideje és energiája lenne a gyerekre, amikor a napi létfenntartás is óriási terhet jelent neki. Ez a társadalom, mivel erősen halad a szabadság felől a rabság felé, rongálja, betegíti az állampolgárokat. Igen, itt vannak veszélyek, de azt állítom, hogy akkor is vissza lehet húzódni egy családi körbe, egyelőre még, és lehet ezzel próbálkozni. Tudomásul kell venni, hogy a jelszavak, amelyeket ordítanak a médiától a politikáig, azok hülyeségek, és belső vezérléssel kell megkeresni azt, hogy mi a fontos az életben. Hogy a nagyágyban este még a 12 évesnek is fel lehet olvasni. Persze akkor már nem mesét. Hanem a Szent Péter esernyőjét vagy a Copperfield Dávidot Dickenstől, netán a Gyűrűk urát. Nem fogják elhinni: minél vastagabb, annál jobb. (Lásd Harry Potter.) Ez teszi lehetővé igazán a beleélést. Hogy ezek felesleges, haszontalan dolgok? Vegyük végre tudomásul, hogy a felesleges és haszontalan – időben és érzelemben fényűzést jelentő – dolgok a legfontosabbak az életben, ha minőségi életet akarunk élni. A merengő henyélés – kamaszkor! – sokkal fontosabb adott esetben, mint a „szorgalmas munka” vagy a leckefelmondó-vizsgázó tanulás. Felesleges álmodozások nélkül nincsenek nagy tettek. Mindehhez persze a hatalom és a pénz mainál egyenletesebb elosztására volna szükség. Mi most éppen az ellenkező irányba haladunk. Iszonyatos koncentráció az egyik, iszonyatos hiányok a másik oldalon. Ez biztos romlásba taszít.   Kicsoda Vekerdy Tamás? Pszichológus, író. Főiskolai tanulmányait az ELTE JTK szakán végezte 1954–1958 között. Ezután a BTK pszichológia szakát is elvégezte 1962–1967 között. Volt házitanító, és a Nemzeti Színház statisztája is. Később a Színház- és Filmművészeti Főiskola óraadó pszichológia tanára lett. 1998-tól a Pedagógus-továbbképzési Módszertani és Információs Központ alternatív továbbképzési igazgatója. 1991 óta a nappali Waldorf-tanárképzés szervezője és vezetője. 1998-tól a Magyar Művelődési Társaság elnökségi tagja. 1991-től a budapesti magisztrátus tagja. Főbb művei:  A Waldorf-iskola első három évének programjáról (1990) Családom történeteiből (1997) A pszichológus válaszol (2003) Az iskola betegít? (2004) Felnőttek és gyerekek – Mit akarunk egymástól? (2006) Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked? (2013)