Egyfelől tehát mentálhigiénés szerepük van, másfelől pedig olyan energiaforrásokat szabadítanak fel, amelyekből a gyógyuláshoz szükséges erő is megszerezhető. A mese oldja a feszültséget, kiegyensúlyoz és harmonizál, egyszerre több szinten fejti ki hatását. A személyiség vizsgálata során is terápiás hatása lehet a mesének, ugyanis nem csupán a külső akadályok leküzdésében nyújt segítséget a mese, hanem annak az alapvető kérdésnek a megválaszolásában is, hogy ki vagyok én. A személyiség formálódása során felmerülő akadályok leküzdésében is utat mutat a mese, ugyanis arról szól, hogy tulajdonképpen minden rendbe hozható. Ebben két járható út mutatkozik meg, a maszkulin és a feminin létprincípium követése. A férfias életelv nyomán a világnak az oda nem való, oda nem illő dolgoktól való megtisztítása, illetve a valamikor az odatartozónak a visszaszerzése, és ezáltal a világ harmóniájának a visszaállítása a mesehős küldetése. A női princípium által képviselt megoldási modell pedig oly módon kívánja helyrehozni a világ működésében keletkezett egyensúlyzavart, hogy az eltűnt, elfelejtett vagy rejtett értékeket visszaszerzik, visszahozzák és őrzik a világban, vagyis felelősséget vállalnak a világ harmóniájához szükséges rend fenntartása érdekében.      Boldizsár Ildikó a meseirodalomban a tündérmesékre összpontosít, és okosan érvel amellett, hogy a mesék nem azért vesztek ki a köztudatból, és váltottak át a felnőtt műfajból a mai gyermekeknek szóló műfajjá, mert eltűntek a paraszti világban élő bölcs és megbecsült mesemondók, hanem azért, mert ezeket a meséket a lejegyzésük óta többszörösen átírták, zanzásították, korosztályhoz igazították, a polgári családok gyerekszobáinak tűrőképességéhez silányították, motívumrendszerüket megbolygatták, ami miatt elveszítették eredeti funkciójukat, valamint jelentésüket. Könyvében erélyesen ki is áll az ilyen garázda csonkításokkal szemben, egyebek között a tv-mesék kapcsán, a kötetben szereplő utolsó írás, a mesék védelmében írt, Csak ezt ne! című kritika pedig egy olyan sorozat indulását marasztalja el, amelynek versbe szedett mesetörténetei, a klasszikus mesék földolgozásai teljesen értelmetlen megoldásokat kínálnak és a legváratlanabb helyen érnek véget, vélhetően ott, ahol az előre megszabott szöveghatár megkövetelte a lezárást. Egyfelől tehát meggyilkolják a mesét, másfelől pedig mese gyanánt valami egészen mást tálalnak az olvasónak, ami eleve nem töltheti be a mese funkcióját. Hasonló esetre hívja fel a figyelmet Az Ezeregyéjszaka meséi első kötetének megjelenése kapcsán, és rámutat, hogy amivel Prileszky Csilla fordításának megjelenése előtt találkozott az olvasó ez a cím alatt, az bizony nem Az Ezeregyéjszaka meséi voltak, hanem bizonyára jó szándékú, de a történettel való manipulálással a mese lényegét is romboló ferdítések. A felnőttek ugyanis azt hiszik, mindent tudnak a mesékről, és hogy kinőttek belőle, emiatt olyasmit kívánnak tálalni mese gyanánt a gyerekeknek, amit maguk tulajdonképpen sohasem éltek át igazán, és nem ismerik a történetek működését. Ebben segíti az érdeklődő olvasót Boldizsár Ildikó pompás könyve. A szerző Komáromi Gabriellát idézve említi, hogy a gyermeki olvasáskultúra félezer éves, a gyermekkönyv háromszáz, az esztétikai mértékkel megítélhető gyermekirodalom alig több, mint százötven, a gyermekirodalom-tudomány pedig csupán ötven. Olyan tárgy, amit egyetemen tanítanak, és ugyanolyan széles körű diszciplínái vannak, mint a "felnőtt" irodalomtudománynak. Csak éppen a magyar nyelvterületen még kevesen veszik komolyan.      A mese a tizenkilencedik századig a felnőttek műfaja volt, és bizony nem ártatlan történeteket foglalt magába, nem arról szólt, hogy minden rendben van a világban. A francia mesekultúrában például a vérfertőzéstől kezdve a nemi erőszakon át a szodómiáig és a kannibalizmusig vezető skálán mutatkozik meg a bűnös magatartások sora, mégpedig bizonyítottan nem a teremtő fantázia nyomán, hanem valóságos élmények lenyomataként. Erre a világra próbált a későbbi írásbeli lejegyzés során az erénycsősz szerepét vállaló átíró szalonképes külcsínt szabni, ami szöges ellentétben áll a mese funkciójával, hiszen a szerepe éppen az, hogy a mesehallgatót, olvasót szembesítse az élet kegyetlenségeivel, miközben megtanít azok elviselésére. Boldizsár Ildikó eleve nem is tartja gyermekműfajnak a mesét, és nem osztja a folkloristák véleményét sem, hogy a hajdani mesemondás a szórakoztatás és a gyönyörködtetés céljait szolgálta. Szerinte a jó mesemondó számára a mese nem fikció, hanem megtörtént esemény, ami nem maradhat titokban, és nem mehet feledésbe, ennek érdekében minden egyes újrameséléskor változatlanul kell előadnia a történetet.   A mese igazságos, kozmikus világrendre alapul, amely bármilyen egyensúlytalanságot képes helyreállítani, működőképessége csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. A mese nem fogadja el a diszharmóniára épülő világot, amelyben büntetlenül uralkodhat a gonosz. A szalonképessé tétel pedig kiirtotta a meséből a varázslatosságot, a csodát, a természetfölöttit, ami nélkül a mese nem működik. A műfaj egyre inkább a hétköznapok felé terelődik, ami a legszerencsésebb esetben ma a gyermekek otthoni, családi hétköznapjainak jeleneteit ötvözi a még feltűnő csodás elemmel. A csoda, a különösség mindig is szervesen hozzátartozott a tündérmesékhez, ám a mese jelképrendszere mögött nagyon egyszerű megfejtés rejlik, amit mi, felnőttek a mesével szembeni gőgös magatartásunk miatt talán nem is ismerünk fel. Boldizsár Ildikó ezért már könyve legelején elmondja, hogyan is kell mesét olvasni, mesét hallgatni, és mire kellene figyelni a történetekben:   "...állíthatom, hogy mindenki találkozott már hétfejű sárkánynyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima felületén, volt foglya verekedő kőszikláknak, sőt, hallotta az aranymadár énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az ideje, hogy felkerekedjen. Igaz, a hétfejű sárkányt főnöknek, néha anyósnak vagy önmagunk rosszabbik énjének hívják, a táltos paripát Mesternek vagy intuíciónak, az üveghegyet legyőzhetetlen problémahalmaznak, amelyen nehéz fogást találni, a kősziklákat Egót felőrlő ellentétes irányú mozgásnak, az aranymadarat például ifjúságnak, egészségnek, az élet vizét pedig a vágyott élethelyzet esszenciájának. Persze minden sokkal szebben hangzik a mesék szimbolikus nyelvén..." Tovább>