A Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnázium tanítónője szerint el kellene felejteni a „kötelező” szót. Annyira stigmatizált lett a szó, hogy legyen akár szó a legjobb, legérdekesebb olvasmányról, az nem fogja érdekelni a gyerekeket. Elmondta, hogy alapvetően az válik olvasóvá, aki találkozik szövegekkel, és a családi minta itt is meghatározó tényező, mint oly sok esetben máshol is. Sajnos a legtöbb gyerek rosszul és keveset olvas, és leginkább rajzfilmeken szocializálódik, ahol nagyon gyorsan követik egymást az érdekes események, az ingerek. Látszik azonban az is, hogy a gyerekek ki vannak éhezve az igazi mesére, van igényük rá.

Mitől nevel olvasóvá egy könyv?

Kerekes Valéria, az ELTE oktatója A mese mint terápiás lehetőség az iskolában címmel osztotta meg gondolatait a konferencia résztvevőivel. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tanítóknak az egyik legfontosabb feladata lenne, hogy felmérjék, hol tart a gyerek mesei fejlődése, mivel ahhoz mérten tudják helyesen kialakítani pedagógiai gyakorlatukat. Egy kisgyerek, aki még az úgynevezett első fejlődési szakaszban van – tehát nem alakult ki nála az a kettős tudat, ami a mesét egy másik síkra helyezi – tényleg azt fogja gondolni és valóságként megélni, hogy a másik szobában egy sárkány van, ha ezt mondta az óvónéni.

Fontos feladat, hogy az iskolában egyre inkább el kellene hagyni a csodás elemeket a mesékből, hogy azok közeledjenek az élethez, mert nem lesz a zsebünkben varázsfurulya, ami mindent megold és segít ha baj van, hiszen az iskolában még a mosdóba sem mehetünk ki akkor, amikor akarunk – ugyanis az iskolában ki kell, hogy alakuljon a szabálykövetés gyakorlata, legalábbis a fejlődéslélektan szerint. Miért van mégis, hogy a kortárs gyerekirodalomban nagy mértékben megmaradtak a csodás elemek? – tette fel az elgondolkodtató kérdést előadása végén, melyet nyitva hagyott, eszmecserére hívva a konferencia résztvevőit.

Várnai Zsuzsanna: „Pókból pókfonál, vonalból firka” – A kortárs gyermekirodalom és a vizuális nevelés kapcsolódási lehetőségei az általános iskolában című előadásában azokat a projekteket mutatta be, melyeket az elmúlt évek során sikerrel vezetett be a pedagógiai gyakorlatba. Volt szó többek között mozaikdarabkás zsírkrétarajzokról, nátronpapír használatról, pauszpapír technikával és firkaanimációval közelebb hozott irodalmi művekről. Arany János Vörös Rébék című művét például így dolgozták fel a hetedik osztályos tanulók, firkaanimációt használva:

A firkaanimáció a legtöbb gyereket megmozgatja, hiszen olyan formákat láthat bele a rajzba, amit mások nem, nincsen egyetlen helyes megoldás, hanem több jó van, és rendkívüli módon fejleszti és felszínre hozza a gyerekek lelke mélyén ott szunnyadó kreativitást. A teljesség igénye nélkül volt még szó a sűrítési folyamatról, amit az illusztrátorok is használnak. A sűrítést egy madárrajzolási feladatban gyakorolták, mely során kiderült, hogy mitől madár a madár. A gyerekek illusztrációiból kisfilm is készült:

Végül képzeletbeli istenségekről is beszámolt az előadó, amiket ecsetbábok formájában készítettek el – ennek a munkának a kiindulópontja Elekes Dóra Dettikéről és más istenekről című gyerekkönyve volt. Fontos az is – mondta el – hogy beszélgetés alakuljon ki a gyerekek között a műveikről. Ennek egyik, jól működő módszere lehet, hogy miután mindenki készen van, amögé az alkotás mögé kell állnia mindenkinek, ami a legjobban tetszik neki (természetesen a sajátja mögé senki sem állhat) és máris elkezdődik a beszélgetés, hogy kinek, melyik, miért tetszett jobban, ki, miért oda állt, ahova.

Forrás: tantrend.hu