Az emlékek őre (1) olvasókuckója (2)
2013.07.23. 22:13
Az esti érzésbeszámoló a közösség rítusai közé tartozott. Jonas és húga, Lily néha még össze is vesztek rajta, melyikük kezdje a mesélést. A rituális beszélgetésben természetesen Apa és Anya is részt vettek – a gyerekekhez hasonlóan minden este beszámoltak érzelmeikről –, de ők, felnőttek lévén, nem vitatkoztak az elsőbbség kérdésén.
Ezen az estén Jonasnek sem volt kedve tolakodni. Túlságosan bonyolultak voltak aznapi érzelmei. El akarta mondani őket, épp csak nem akaródzott belefognia boncolgatásukba – még úgy sem, hogy tudta: Apa és Anya készséggel segítenek neki érzelmei elemzésében.
– Kezdd el, Lily – szólt, látva, hogy húga, aki még csak hetes volt, türelmetlenül fészkelődik a székén.
– Délután nagyon mérges voltam – fogott bele Lily. – A gyermekőrzős csoporttal kimentünk a játszóterületre. Vendégek is voltak velünk, egy másik csoport hetes, és ők folyton megszegték a szabályokat. Az egyik A-nemű – nem tudom a nevét – mindig előretolakodott a csúszdánál, pedig mindenki más sorban állt. Nagyon mérges lettem rá.
Ökölbe is szorítottam a kezem, így.
Lily felemelte apró öklét. A család többi tagja mosolygott kislányos harciasságán.
– Mit gondolsz, miért nem tartották be a vendégek a szabályokat? – kérdezte Anya.
Lily elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom. Úgy viselkedtek, mint… mint…
– Mint a vadállatok? – szólt közbe nevetve Jonas.
– Igen – bólogatott Lily, és ő is nevetett. – Mint a vadállatok.
Egyikük sem tudta, milyen egy vadállat, mégis gyakran használták a szót egy-egy tudatlan, ügyefogyott vagy beilleszkedésre képtelen társuk leírására.
– Honnan jöttek a vendégek? – kérdezte Apa.
Lily a homlokát ráncolva töprengett.
– A vezetőnk mondta az üdvözlő beszédében, de nem jegyeztem meg. Nem nagyon figyeltem oda. Egy másik telepről jöttek. Korán el kellett menniük, és a buszon kapták a déli ételt.
Anya bólintott.
– Mit gondolsz, nem lehet, hogy náluk más szabályok vannak? Hogy egyszerűen csak nem tudták, hogyan kell viselkedni itt, nálunk a játszóterületen?
Lily megvonta a vállát, és bólogatott.
– De, lehet.
– Ti is voltatok már látogatáson más közösségeknél, nem? – kérdezte Jonas. – Mi sokszor voltunk a csoporttal.
Lily újra bólintott.
– Hatos korunkban elutaztunk, és együtt töltöttünk egy egész iskolai napot egy másik csoport hatossal az ő telepükön.
– És hogy éreztétek magatokat az iskolájukban?
Lily töprengő arcot vágott.
– Furcsán – felelte. – Olyan idegennek. Náluk egészen más módszerek vannak. Olyan szokásokat tanultak, amikről a mi csoportunk még sohase hallott, és ezért butának éreztük magunkat.
Apa érdeklődve hallgatta Lily szavait.
– Azon a fiún gondolkodom – szólt –, aki ma a játszóterületen megszegte a szabályokat. Mit gondolsz, lehetséges, hogy ő is idegennek és butának érezte magát ezen az ismeretlen helyen, ahol egészen más szabályok vannak, mint amikhez ő szokott?
Lily végiggondolta a dolgot.
– Igen, lehet – felelte végül.
– Én egy kicsit sajnálom azt a fiút – jegyezte meg Jonas –, pedig nem is ismerem. Mindenkit sajnálok, aki olyan helyre kerül, ahol idegennek és butának érzi magát.
– Most mit érzel? – kérdezte Apa. – Még mindig mérges vagy?
– Már nem – válaszolt Lily. – Egy kicsit sajnálom azt a fiút. És azt is sajnálom, hogy öklöt csináltam.
Azzal megeresztett egy széles vigyort.
Jonas visszamosolygott rá. Lily mindig őszinte, meglehetősen egyszerű és könnyen feldolgozható érzelmekről számolt be. Hetes korában valószínűleg az ő, Jonas érzelmei is ilyenek lehettek.
Udvariasan, bár nem túl figyelmesen meghallgatta apját, aki elmondta, hogy aznap a munkahelyén elfogta az aggodalom érzése;
aggódott az egyik újgyerekért, aki nem volt valami biztató állapotban.
Apa ugyanis dajkálóként dolgozott. Az ő és a többi dajkáló feladata volt az újgyerekek testi és lelki szükségleteinek kielégítése életük legkorábbi szakaszában. Jonas tisztában volt vele, hogy ez nagyon fontos munka, de őt személy szerint nem vonzotta igazán.
– Milyen nemű? – kérdezte Lily.
– A – felelte az apja. – Nagyon jó természetű, aranyos kis A-nemű. De nem fejlődik elég gyorsan, és rosszul alszik. Áttettük az intenzív részlegre, ahol különleges gondozást kap, de a bizottság már fontolgatja az elbocsátását.
– Jaj, de szörnyű… – sóhajtott Anya. – Tudom, mennyire elszomorítanak az ilyen esetek.
Jonas és Lily is együtt érzően bólogattak. Egy újgyerek elbocsátása mindig szomorú esemény volt, hiszen az ilyen kicsiknek nem adatott meg, hogy élvezhessék a közösségbeli életet. És nem is tettek semmi rosszat.
Az elbocsátás két esetben nem számított büntetésnek. Az öregek elbocsátása ünnep volt: egy maradéktalanul megélt, teljes élet ünnepe. A másik alkalom, egy újgyermek elbocsátása viszont a tehetetlenség, a kudarc érzésével párosult, különösen a dajkálók számára. De ilyen eset szerencsére ritkán fordult elő.
– Én azért még nem adom fel – folytatta Apa. – Gondoltam, engedélyt kérek a bizottságtól, hogy hazahozhassam éjszakára, ha nincs ellene kifogásotok. Tudjátok, milyenek az éjszakás dajkálók.
Ennek a csöppségnek nagyobb odafigyelésre van szüksége.
– Ez csak természetes – felelte Anya, s Jonas és Lily is bólogattak.
Jonas apja többször panaszkodott már az éjszakásokra. Az éjjeli dajkálás alacsonyabb rendű munka volt; olyanokat osztottak be rá, akik nem rendelkeztek a fontosabb nappali feladatok ellátásához szükséges érdeklődéssel, érzékkel vagy ügyességgel. Az éjszakások között sokan voltak, akik még házastársat kaptak, mert képtelenek voltak a kapcsolatteremtésre, ami pedig a családegység alapításának elengedhetetlen feltétele.
– Talán nálunk is maradhat – szólt ártatlan arccal Lily.
Jonas, Apa és Anya tudták, hogy a kislány sem hiszi, amit mond.
– Tudod, mi a szabály, Lily – csóválta a fejét Anya.
Minden családegységnek két gyerek járt – egy A- és egy B-nemű. A szabály egyértelmű és világos volt.
Lily kuncogott.
– Jól van, na – mondta. - Gondoltam, csak most az egyszer.
Most Anya számolt be érzéseiről. Ő az Igazságügyi Hivatalban dolgozott, magas beosztásban, s aznap egy visszaeső vétkest vezettek elé. Olyasvalakit, aki egyszer már megszegte valamelyik fontos szabályt; akiről Anya remélte, hogy első büntetése elérte célját, s aki később visszakerült a helyére: az állásába, az otthonába, a családjához. A tény, hogy az illetőt másodszor is elé vezették, felzaklatta és dühítette Anyát. Mi több, még önmagának is szemrehányást tett, amiért nem sikerült jó útra térítenie az illetőt.
– Ugyanakkor féltem is őt – ismerte be. – Tudjátok, hogy harmadik lehetőséget nem kaphat. A szabályok kimondják, hogy ha újabb kihágást követ el, automatikusan el kell bocsátanunk.
Jonas megborzongott, előfordult már ilyen. Az ő tizenegyes csoportjában is volt egy fiú, akinek az apját pár éve elbocsátották.
Soha senki nem beszélt erről a kimondhatatlanul szégyenteljes esetről. Még elképzelni is nehéz volt a dolgot.
Lily felállt, odament Anyához, és megsimogatta a karját. Apa átnyúlt az asztal fölött, és megfogta párja kezét. Jonas Anya másik kezét fogta meg.
Mindhárman vigasztalni kezdték Anyát, aki nemsokára el is mosolyodott. Köszönetet mondott családjának, és biztosította őket róla, hogy kellemetlen érzései elmúltak.
A rítus folytatódott.
– Jonas – szólt Apa – már csak te vagy hátra.
Jonas nagyot sóhajtott. Ezen az estén szinte kedve lett volna megtartani magának az érzéseit, de ez természetesen szabályellenes lett volna.
– Nyugtalankodom – vallotta be. Örült, hogy végül is sikerült megtalálnia a megfelelő szót érzelme leírására.
– Miért, fiam? – kérdezte az apja.
– Tudom, hogy igazából semmi okom rá – magyarázta Jonas –, hiszen minden felnőtt átesett ezen. Te is, Apa, és te is, Anya. Mégis nyugtalanít a ceremónia. Mindjárt itt a december.
Lily elkerekedett szemmel pillantott fel. – A Tizenkettő Ceremóniája – suttogta, hangjában a legmélyebb áhítattal. Még a legkisebbek, a Lilynél fiatalabb gyerekek is tudták, hogy a nagy esemény rájuk is vár valamikor a távoli jövőben.
– Örülök, hogy elmondtad ezt nekünk – szólt Apa.
– Lily – fordult a kislányhoz Anya. – Menj, és öltözz át hálóruhába.
Apád és én még itt maradunk, és beszélünk Jonasszel. Lily sóhajtott, de azért engedelmesen felállt.
– Csak vele? – kérdezte.
Anya bólintott.
– Igen – felelte. – Amit mondani fogunk, az csak rá tartozik.
|