Ha bárki úgy gondolja, hogy a témaválasztás álmosítóan érdektelen (a görög mitológiából ismert Thészeusz herceg hőstettei és küzdelme a szörnyű Minotaurusszal), annak elég csak belekezdenie az olvasásba és az első oldal után már vadul lapozni is fog tovább.
Az olvasói elvárásoknak megfelelően emelkedett stílusú narrációval indul a mese (ami egyébként – micsoda ötlet! – nem az antik elbeszélők hangjához hasonló, hanem a magyar népmesék mesemondóihoz; ez kétségkívül több gyerek számára jelenti a nagyon régen letűnt időket, mint Plutarkhosz számukra ismeretlen nyelvezete), de a tanító bácsis mesélőt hamar félbeszakítja egy szemtelen, ellenkező hang: méghozzá a mesekönyvben szereplő mesélő meséjének főszereplője, a tizenhat éves Thészeusz!
És máris a feje tetejére áll minden a legelején: néha ugyan szóhoz jut a narrátor is, aki felvezeti a párbeszédeket (a szereplők ilyenkor illedelmesen eljátsszák, amit kell), de újra és újra közbekotyog a főhős, belezeng a kórus és akkor Baranyai András zseniális, a húszas-harmincas évek nagy amerikai képregényrajzolóinak eszköztárából (is) merítő illusztrációit (amelyek néha a szövegtesten belül is felbukkannak, hogy ők is megtoldják a történéseket) még nem is említettük. A különböző megszólalókat szerencsére más-más színnel, betűtípussal tördelték a könyv készítői, így ez az elszabadult szövegelés tökéletesen követhetővé válik. Sőt, nem zavaró az sem, hogy a kvázi-drámai formában prózáról lírára vált a szöveg, majd vissza és fordítva. Ettől (is) lesz minden cartoon networkösen pörgő és mozgalmas, hogy a gyerek érdeklődése egy másodpercre se lankadjon.
A figyelem fenntartását segítheti az is, hogy a főhőssel nagyon könnyű azonosulni. Nem csak azért, mert felesel, mint egy kamasz és mindig mindent jobban tud, mint a mindent tudó elbeszélő (azaz a felnőtt), hanem mert esze ágában sincs rettenthetetlen hősként viselkedni. Még az apja kardját és saruját sem akarja felvenni, amikor a kalandjaira indul, mert attól tart, hogy kiröhögik, amiért ilyen ósdi holmikban mászkál. Nem is szereti használni a fegyverét: miután kénytelen-kelletlen csak elindul a szülői házból, az útjába akadó támadóit inkább csellel, ravaszsággal, vagy éppen csiklandozással intézi el, nem az eposzokból ismert klasszikus, mészárlós módszerrel.
Azért antihősről nincs szó! Mert hiába nevetségesek és ironikusak a jelenetek és hiába tűnik el az eredeti mítoszra jellemző heroikus és tragikus életszemlélet, azért a gonoszok (akik bár karikatúrák, attól még ugyanolyan életveszélyesek) Zalán történetében is legyőzetnek. Itt sejlik fel csak igazán, mennyire nem üres játszadozás a műfaji keretekkel és a szavakkal való játék: hiszen mindezek mögött nem csak humor, hanem bölcsesség is van. Annak az megmutatása, hogy bár minden világgá indulás, minden útkeresés és küzdelem szükségszerűen közhelyes (sőt: néha fárasztó is!), azért ezeket mégis csak végig kell járnunk – csak nem szabad otthon felejteni az(ön)iróniánkat és annak a vigasztaló tudatát, ami a posztmodern szövegépítkezés mögött áll, hogy ti. sosem vagyunk egyedül, mert mi is csak másoljuk az előttünk lévőket.
És bár a szülők nem az ilyen tanulságokért rajonganak általában, de a sztorit lezáró csavar is emlékezetes maradhat majd kicsinek és nagynak egyaránt: a herceg ugyanis, miután mindenkit legyőzött, akit kell, beleértve a Minotauruszt is, végül meggondolja magát és mégsem veszi el feleségül az érte epekedő Ariadnét. Bár a királylány már azonnal a karjaiba vetné magát, ennek a talpig férfi hősnek még esze ágában sincs elköteleződni.
„Addig még sok mást kell tennem,
legelőbb valamit ennem,
majd még ezt-azt elpáholni,
egyre nagyobb hősnek hízni.
Aztán, ha már lesz rád időm,
elviszlek és elveszlek”.
Talán nem olyan romantikus befejezés, mint azt az örökkön-örökké-vel végződő népmesékből megszoktuk, de kétségkívül korrekt képet fest a kortárs randihelyzetről.
Nagy Boldizsár
|