A könyvélmény, melyet Satoe Tone teremt – és amely egyébként nem kizárólag a gyermekeknek szól – a papír minőségével és a kiadvány formájának, méretének megválasztásával kezdődik. A papír elegáns súlya, a lakk-fóliázott motívumok a címoldalon és az ezüsttel szedett cím mind a képek anyagszerűségét, rétegzettségét emelik ki, emlékezetes részletek egy gyermek szemének. Épp csak egy árnyalatnyi különbséget jelentenek a könyv finomhangolásában, mégis magasan az átlagos gyerekkönyvek fölé emelik a Pipó utazását. Egy gyermeki kézben hatalmasnak tűnik a kötet, a méret a túlzásra épít, ám az mégis erőteljes eszköze a gyermek bevonásának, a képek fontos alkotóelemévé válik. A könyv nagyjából eredeti méretében közli a festményalapú illusztrációkat, melyek ezáltal még inkább az illusztrátor elképzeléseit tükrözik.
A képeken Pipó, a főszereplő béka egészen apró részletnek tűnik, a figyelem mindig a lapról lapra változó háttérvilágra irányul. A Pipó utazása mintha egy mai, gyermeki Odüsszeia lenne: magáról a világról szól, melyet a képek rétegei teremtenek meg, és foglalnak egységes időrendi, körforgásos keretbe. A történet egy évet ölel fel, egyfajta képes kalendárium. A háttérvilág a sziporkázó részleteivel, mesés gazdagságával egy belső bolygó képpé formálása, a történet csak másodlagos, szimbolikus, elbeszélő jellegű.
Az illusztrációk tere és meditatív, lírai előadásmódja az illusztrátor, Satoe Tone vizuális-kulturális hátteréről árulkodnak; az előadásmód a japán kortárs gyermekkönyv-illusztrációs trendekbe simul. A képek légies karakterükkel a japán képalkotási tradíciók hatását hordozzák, mégis anyagszerűségükkel, sűrű anyaghasználatukkal akár az itáliai festészeti múltra építkező kortárs olasz illusztrációs vonalba is besorolhatóak. Ezt a sejtést azért lehet megfogalmazni, mert a fiatal díjazott alkotó Olaszországban él, és művei az olasz gyermekkönyvpiacon jelentek meg először, a könyvet pedig az olasz kiadóval való szoros, barátságra épülő együttműködés formálta. A Kisgombos kiadó által megjelentett magyar nyelvű könyv az olasz kiadvány átvétele, igényesen megjelentetett formában. Az illusztrációk mellett a tipográfiai feldolgozás visszafogott, nem hozza a gyermekkönyvekre sokszor jellemző túlzó bohóckodást. Hiszen a szavak a történetben csak láthatatlan ablakként szolgálnak, melyek a képekre irányuló tekintetet irányítják.
Előnyös, de nem egyedülálló eset, hogy a történet szövege és képi világa egyetlen ember képzeletvilágát tükrözik. Együttesen alakulnak, egymást kiegészítve jelennek meg, ezért érdemes a könyvet egyetlen, szétbonthatatlan egységként értékelni. A szavak és a képek mellérendelt szerepbe kerülnek, egymással csendes, nagy hallgatásba merülő játékot űznek: az egész könyvben épp olyan erős formáló eszköz a szándékolt üresség, a kihagyás és a csend, mint amilyen eszköz a rendkívüli kifinomultsággal alkalmazott színhasználat, vagy az ecsetkezelés. Egy-egy mondat után sok-sok leíratlan szó következik, melyet az olvasó maga egészíthet ki. A ténylegesen leírt egy-egy mondatos történetfoszlányok ezáltal csak irányadói a történetnek.
A képalkotás folyamatában rejtőzik egy mély, akár rituálisnak mondható gesztus. Satoe Tone úgy építi föl az egyes képeket, ahogy a világ maga is felépül. Gazdag sötét alapozást használ, mintha a világ földjét, magját teremtené meg, melyre rétegenként kerülnek rá a későbbi, a képalkotásban már valóban résztvevő színek. A szemlélő nem lát a hosszadalmas folyamatból semmit, épp csak érzékelni lehet a felületek munkás gazdagságát. Ez a festészeti gesztus a japán mokume-gane készítés tradíciójával rokonítható, mely a fém felületét az ötvözet újra- és újramegmunkálásával alakítja. A tudatos festékrétegezés Satoe Tone esetében épp annyira a ráhangolódás része, személyes elhagyhatatlan eszköz, mint amennyire a képek gazdagítására is szolgál. Azonban e gazdagítás a szemlélő számára láthatatlan marad.
A Pipó utazásában a történetnek és mesélésnek legalább annyi tere van, mint ahogy az illusztrációkban is megnyílik a tér. A mesélés leginkább a képzelet birodalmában zajlik, és hatása, értékessége nagyban függ attól, hogy maga az olvasó mennyit hajlandó az egyes oldalakon elidőzni, mennyit tud saját maga hozzátenni a mesélés folyamatához. Az élmény - bár igényes, magasszintű grafikai megvalósítás támasztja alá - valójában attól függ, hogy képes-e a történet olvasója nem csak olvasóvá, hanem mesélővé válni, és hozzátenni saját történetét a csekély sorokhoz.
Az illusztrátornak is ez az örök feladata, nagy megmérettetése. Képes-e a könyv történetéhez a képek eszközével hozzátenni? Alárendeltje-e a szövegnek a kép, vagy egyenrangú elemként jelenik meg? Képes-e ez a történet és a képi anyag, mely ennyire egyszerű és bájos, olyan méretű feladatot teljesíteni, amilyen a negatív érzelmek feldolgozása, a reménytelenség érzése, vagy a magány állapota? Satoe Tone szándéka univerzális, mesei allegóriát teremteni olyan veszteség-helyzeteknek, negatív érzelmeknek, sérülékeny emberi értékeknek, melyet a gyermekek, de olykor a felnőttek is nehezen kezelnek a maguk valóságában.
A történet tüskék és sárkányok, arany és lovagok, váratlan fordulatok és hatalmas nevetések nélkül fut – egyszóval élek nélküli mese. Ha az olvasó – akár a betűzni tanuló gyermek, vagy a mesélő szülő ilyen csillogó, hangos, izgalmakkal teli élményre vágyik, a könyv mindösszesen lapozgatni való bájos szépség, mely nem tudja beteljesíteni fontos feladatát. A könyv értő közegben varázslatos közvetítője lehet Satoe Tone érzelmekkel és vágyakkal teli mediátori szándékának, újra és újra elismételve, lapozgatva, megismerve, a gyermek és szülő számára is fontos rituálévá válhat. Viszont megközelíthetetlen azok számára, akik nem hajlandóak Satoe Tone csendes, bensőséges világába aktívan, nyitottan belépni. E könyv tehát elmélyült forgatást, sok-sok gondos figyelmet, mély élményt ígér, és el is vár.
Ulrich Sára
Forrás: prae.hu
|