A Gombos Jim és Lukács, a masiniszta idén a Kolibri gondozásában jelent meg. A fordítást ugyanúgy Tapodi Rika jegyzi, mint az 1990-es vagy 2001-es Mórás kiadványokét, ám a legújabb megjelenésben a kiadó visszatért az eredeti, F.J. Tripp által készített illusztrációkhoz, azokhoz, melyekkel az eredeti kiadás 1960-ban megjelent. Ez ténylegesen klasszikus, békebeli megjelenést kölcsönöz a kötetnek, a vásárlókat (azaz a szülőket) arra a képi világra emlékezteti, amit gyerekként megszokhattak.   A mai olvasóknak viszont furcsa lehet a szöveget pontosan kiszolgáló, ahhoz többletet nem adó képi világ, hiszen az utóbbi húsz évben jelentős változásokon ment keresztül a gyerekkönyv-illusztráció: önálló művészeti ág lett, mely már önálló alkotásokra is képes. Ennek ellenére jó kézbe venni ezt a vaskos kötetet: a szülő biztos lehet benne, hogy a gondos tipográfia, a szellős sortáv és a megfelelő betűméret segíteni fogja a középhaladó olvasó gyermeket a meseregény során. A szövegen persze lehetetlen nem észrevenni, hogy nem a közelmúltban keletkezett, sőt, a gyakorlott olvasó (természetesen nem a kilenc-tízévesekre, hanem a felnőttekre, elsősorban a gyerekirodalmat szakmaként művelőkre gondolok itt) hamar felfedezi a tipikus elsőkönyves hibákat. A Gombos Jim története egyszerű: Lukács masiniszta és a kis néger árva, Jim útra kelnek, és utazásuk során érdekes helyeken veszélyesnek tűnő kalandokba keverednek. A lineáris történetvezetést csak egyetlen helyen töri meg az elbeszélő, de ez a részlet is tökéletesen beilleszkedik a kalandokba. A főszereplők segítő és hátráltató szereplőkkel találkoznak, de az eléjük kerülő kalandok és kihívások soha nem olyan nagyok (kivétel egy kaland, amikor Jimnek élete kockáztatásával kell megjavítania Emmát, a lokomotívot), hogy egy kicsinyke erőfeszítéssel le ne küzdenék őket. Természetesen egy alsósoknak szóló meseregénytől nem várhatunk véresen komoly, igazi tétekkel játszó történetet, de mégis, mintha minden túl könnyen megoldódna a Gombos Jim-ben, és ez a mai olvasóknak (ne felejtsük el, hogy minden valamirevaló rajzfilmben minimum a világ megmentése a tét) lehet, hogy nem ad elég izgulnivalót. Nyilvánvaló, hogy egy ötven éves szövegen nem kérhetőek számon a jelen kor szakmai elvárásai, de egy 2015-os újrakiadás esetében esetleg érdemes lett volna egy új fordítás segítségével enyhíteni azokat a sztereotípiákat, amelyek nagyon hangsúlyosak Ende első regényében. Bár jelen sorok szerzője nem hisz abban, hogy egy gyerekkönyvnek feltétlenül és maradéktalanul teljesítenie kell a politikai korrektség minden elvárását, túl szembeszökő a könyvben megjelenő előítéletesség. A humor forrása sokszor a különböző népcsoportok jellemzőinek és különböző szokásainak karikírozása (Mandala polgárainak rengeteg gyerekük van, Jimet bőrszíne kifejezetten alkalmassá teszi a masinisztaságra stb.). Ez a hatvanas években még akár előremutató is lehetett, de a huszonegyedik század második évtizedének közepén már zavaróan hat. A könyv ennek ellenére kifejezetten kellemes olvasmány, akár önálló olvasnivalóként kínáljuk, akár a szülő olvassa fel a kisebb gyermeknek. Bár a kiadó kilenc éves kor felett ajánlja, a fordulatos, de nem túl bonyolult cselekmény tökéletesen követhető akár még olvasni nem tudók számára is, a fejezetek pedig ideális hosszúságúak, ha esti mesében gondolkodunk. A könyv humora is inkább az alsós korosztály gondolatvilágához passzol, mint a prepubertásba lépőkéhez, ugyanúgy, mint a határtalan fantáziával kidolgozott mesei helyszínek. Ugyanakkor Ende ebben a könyvében ízelítőt ad az olvasónak abból a mélységből, ami a Momoban, a Végtelen történetben vagy a Varázslóiskolában kiteljesedik, és ami megkerülhetetlenné és elévülhetetlené teszi őt a világ gyermekirodalmában. Ebből a szempontból (sőt, nem csak ebből, hanem minden szempontból) a regény csúcspontja Lukács és Jim találkozása Tur Turral, a távoli óriással. Ebben a részletben tárul fel a szerző későbbi zsenialitása teljes valójában, itt nyilvánul meg bölcsessége, értékrendje igazán. Élvezetes könyv tehát a Gombos Jim, de aki a későbbi Ende hangnemét várja tőle, azt könnyen csalódás érheti. Ennek ellenére jó szívvel ajánlható azoknak a könyvmolyoknak, akik szeretik a mókás, kalandos sztorikat – és azok a gyerekek, akik még nem elég nagyok a Momo komoly kérdéseire vagy a Végtelen történet összetettségére és filozófiájára, egészen biztosan jól fognak szórakozni rajta. Mészáros Ági