Minou, egy tizenkét éves kislány filozófus apjával él a szigeten. Ott lakik még Ládás, aki bűvészdobozokat készít, és akit a szerelme, Cosmina azért hagyott el, hogy Himalája lábától figyelhesse meg a csillagokat. Ládás kutyája, Nevenincs, aki előszeretettel hordja Minou kötött sáljait, és a Tiszteletes, aki fél a sötétben, viszont szeret origamizni és perecet sütni. Minou anyja régen egy páva, egy piros bőrönd és rengeteg festékesdoboz társaságában érkezett a szigetre. Szeretett virágokat tűzni vörös hajába, szerette a színes ruhákat, a csinos cipőket és a süteményeket, és elszomorodott, ha tojás volt reggelire. Egy évvel a történet indulása előtt veszett nyoma, és a kislányán kívül mindenki biztos benne, hogy már nem él. Egy napon Minou egy halott fiút talál. Papával beviszik a testet a házukba és befektetik Mama ágyába. (Muszáj megnyugtatni a cikk olvasóját: kinyitják az ablakot, hogy fagypont alatt maradjon a szoba hőmérséklete.)
Meglehetősen morbid alaphelyzet. Vannak azonban szövegek, melyek annyira sajátos, magával ragadó és rendkívül öntörvényű világot teremtenek, hogy eszünkbe sem jut miért pont a...? s miért nem a...? kezdetű kérdéseket feltenni velük kapcsolatban. A regényben is magától értetődő, hogy egy hulla teremti meg a szereplők önreflexiójának lehetőségeit. Apát és lányát is vonzza valami a fiúhoz - három napon át, amíg meg nem érkezik a postahajó, felváltva üldögélnek mellette és beszélnek hozzá. Az olvasó elsősorban arról értesül, hogy mi zajlik le Minouban: emlékek tolulnak fel benne, amiből megtudhatjuk, hogyan volt anyja boldog és boldogtalan az apjával, a szigeten. Elég különös párt alkottak: míg Papa kizárólag a tiszta észben, a logikában és az Egészben hisz, Mama a művészeten keresztül és a részletekben kereste az igazságot. A kettő látszólag összeférhetetlen, de épp Minou az, akiben békésen együtt él a két megközelítésmód.
A magyar szöveg (Upor László fordítása) gördülékeny, ugyanakkor az az olvasó benyomása, hogy hangsúlyosak maradtak a skandináv hangulatra vagy lelkületre jellemző vonások (és a nem skandináv nyelvű próza sajátosságai, hiszen a könyvet a dániai születésű Mette Jakobsen írta, de angolul). A mondatok tiszták és egyszerűek, mint a feketekenyér: „Mama hallgatott. Nem nevetett, nem beszélt, nem dühöngött; ahogy a Papát nézte, olyan volt a szeme, mint a békés tenger”. Viszont bennük van az az elvágyódó líraiság, amit a magyar olvasó a zord éghajlatú országok lakóinak tulajdoníthat, vagy mi is érezhetünk a tél közepén: „...álltam az ajtóban, a hidegben, néztem, ahogy a leheletem gomolyog, mint a köd a tenger fölött...”, „Megpróbáltam úgy mondani, ahogyan Ládás: hogy a szó édesnek érződjék, mint a legutolsó szem almák nyáron.”
A Minou szigete - akár tizenéveseket is megérintő - filozófiai regény, de nem arról van szó, hogy játékosan keltené fel az olvasó érdeklődését a filozófia iránt, vagy hogy fogyasztható formába csomagolná a tömegek számára nehezen emészthető tudományt. A konkrétumok hiánya, a cselekmény szimbolikussága és általánosíthatósága az, ami filozófiai. Egy szigeten vagyunk, de nem tudjuk, hogy hol keressük a térképen, nem tudjuk, hogy a sok közül melyik szörnyűséges háború traumatizálta a felnőtteket, nem tudjuk, hogy melyik korban játszódik a történet. De mindegy is. Hiszen van élet, halál, szülő és gyermek, beavatás, szeretet és magány. A regény azt bizonyítja be - akárcsak a filozófia és a művészet is –, hogy milyen apró rezdülésekből és mennyire bonyolultan épül fel az ember. Hogy a megvilágítástól függ: valaki igazságszerető vagy földhözragadt-e, kedvesen bohém vagy pojáca. Hogy szeret vagy gyűlöl, leláncol vagy megvált valakit.
Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van - alighanem az életben is.
Rádai Andrea
Forrás: revizoronline.com
|