De milyen az a tornasor, az a tornaterem! Szinte érzi az ember a szagát, gyomrát összeszorítja egy régi, elfeledett érzés, és akárhol állt hajdan a sorban, hallja a sípszót s a kiabálást: „Tempósan, mintha élnétek!” Ez az egyik hihetetlen erőssége ennek a könyvnek: az atmoszférateremtés. Nem tudom, ma is ilyenek-e a tornaórák (a tornadresszek – hordanak-e még egyáltalán dresszt a lányok?), de Szegedi Katalin úgy sűrítette két-három képbe a megaláztatás zsámolyok és bordásfalak határolta, verejtékszagú birodalmát, mintha csak egy iskolába jártunk volna.   És ez valójában nem generációs kérdés, sokkal inkább annak köszönhető, hogy a szerző-illusztrátor nem felejtette el, milyen jelentőségűek a negyvenöt percekbe sűrűsödő megmérettetések, amelyek közül a matekdolgozat a legegyszerűbb, de elviselni, hogy nem választ senki a csapatába, az a legnehezebb. Vagy csupán szót érteni a padtársunkkal, aki még a kék ceruzát sem hajlandó kölcsönadni nekünk. A történet képben és szövegben egyaránt rendkívül erős, hiteles. Ahogyan nyomon követjük Palkó egy napját az iskolában, egyre jobban megkedveljük, s egyre szerethetőbb lesz társaitól – nyilván szándékosan – eltérő külleme is: a borítón megfigyelhettük, hogy kócos haja őrült bonyolult képleteket rejt, de sejthetjük, P betűs pólója alatt is különös ábrákat láthatnánk, a szíve tájt (ez persze nem ábrázoltatik). Mindenesetre ahogyan haladunk előre az időben, egyre ismerősebbé válik a történet, s rájövünk, ugyanannak a napnak vagyunk tanúi, amelynek során szegény Lenkát is számos elutasítás érte – s amelynek végén megismerte Palkót. Szívmelengető, ahogy a két történet összeér, kiegészíti egymást, ahogy együtt már nemcsak a másság elfogadásáról (hiszen Lenka is más, gömbölyűbb társainál), hanem a szerelemről is szólnak. Lenkának Palkó, Palkónak pedig Lenka felé szállnak a gondolatai, így várják a holnapot. „Nem vagyok egy Leonardo!” – mondta Palkó a csodásan rajzoló Lenkának. Aki szemfüles, észreveheti, hogy Palkó a 4. oldalon Leonardo da Vinci munkáit tanulmányozza, és szobájának falára ki van tűzve a híres Vitruvius-tanulmány, az emberi test arányait bemutató vázlat. Leonardo felülmúlta az antik kánont: az emberi alakot magába foglaló kört és négyzetet nem hozta erőltetett viszonyba, ezzel megteremtette a római kori Vitruvius megállapításainak máig érvényes illusztrációját. A daliás férfialakra firkantott Palkó mintha azt üzenné, lehet, hogy az ember „haja tövétől az álla hegyéig terjedő szakasz egytizede a magasságnak”, mégis van, akinek az üstökét is érdemes belerajzolni ebbe a bizonyos körbe. Ha Szegedi Katalin nem is rengeti meg a mérnökök, polihisztorok emberi arányokba vetett hitét, Palkóval mégis megalkotta a szerethetőség sokáig érvényes illusztrációját. (Csimota, 2013) Papiruszportál