– Miért kell azokat meggyújtani? – kérdeztem.    – Hogy az emberek lent, a földön gyönyörködhessenek a hold fényében – felelte Hanna kisasszony. – És hogy a parkban a szerelmespárok este is lássanak sétálni – tette hozzá, aztán rám mosolygott.     Erre még jobban elpirultam, és nem mertem többet kérdezni.     – Nekünk most már indulnunk kell – mondta ekkor Hanna kisasszony, és búcsúzóul újabb két puszit adott az arcomra.    Ennyire emlékszem. Na meg arra, hogy akkor már tiszta vörös voltam. Ők a csillagszórókkal a kezükben elindultak a holdon, én meg csak álltam, nem tudtam utánuk menni, nem vitt a lábam. De reggel mégis, ugyanúgy, mint máskor, otthon ébredtem.     – Lehet, hogy csak álmodtad – nézett Ati Ármin bácsira, és még egy cukrot vett a zacskóból.     – Először én is erre gondoltam – felelte az öreg. – De aznap reggel is elmentem a nagyapámékhoz, és ő nem volt otthon. Ám az igazi meglepetés csak ezután ért. Nagyanyám azt mondta, hogy nagyapa az éjjel nagyon messzi útra indult, és már soha többé nem is jön onnan vissza.     – A holdra? – kérdeztem.     – A holdra – felelte, és eltűnődött.  – Tudom – mondtam. – Én is vele voltam az úton!     Aztán elmeséltem neki mindent, ami aznap éjjel történt.     Nagyanyám nem szólt, csak megsimogatta a fejem. Láttam, hogy szomorú, amiért nagyapa nem jön többé haza.     – Ne legyél már annyira szomorú! – biztattam. – Nagyon jó dolga van ott fönt!     – Tudom – felelte. Aztán bevezetett a szobába, és kihúzta az íróasztalfiókot.     – Ez a tied! – tett elém egy megsárgult papírköteget. – Nagyapád arra kért, hogy ha ő elmegy, ezt adjam át neked. Azt üzente, hogy őrizd meg egészen addig, míg olyan öreg nem leszel, mint ő. Ha akkor előveszed, tudni fogod, hogy mire jó.      – Széthajtogattam a papírköteget az íróasztalon – folytatta Ármin bácsi. – Egy autó tervrajza volt. Megismertem, mert nagyon hasonlított nagyapám régi fajta autójára. Azonnal a garázshoz siettünk, hogy összehasonlítsuk vele, de az autó akkor már nem állt ott.     Visszamentünk a szobába, és tüzetesebben is megnéztük a tervrajzot. Nagyanyám még a hátulján lévő szöveget is elolvasta:     Különleges autó.     Vigyázat, csak egyszer használható!     Abban a pillanatban értettem meg, hogy miért is nem volt szabad korábban beindítani.     – És aztán mi történt? – vett még egy cukrot Ati a zacskóból.     – Azután azt tettem, amit a nagyapám kért – mondta Ármin bácsi. – Őriztem a tervrajzot egészen addig, míg meg nem öregedtem. Néhány hónapja pedig megértettem azt is, hogy mi a dolgom vele. A szobában kihajtogattam a megsárgult papírköteget, az udvarra összegyűjtöttem a szükséges alkatrészeket, aztán a garázsban elkezdtem megépíteni az autót.     – És sikerült? – kérdezte Ati.     – Már majdnem készen vagyok. Ha érdekel, megmutathatom.     – Hát persze, hogy érdekel! – ugrott fel Ati a padról. Tovább>