A regény cselekménye egy szálon fut, ami jól követhető. Az író nem akarja összezavarni az olvasót, minden kérdésünkre még idejében megkapjuk a választ. Gaiman jól lavíroz a gyermeki élmények leírása és egy afféle thrillerszerű vonal között: a gonosz, mitikus lényeket és ijesztő természetfeletti elemeket gyermeki szemmel tekinthetjük meg. Ez elsőre furának tűnik, hiszen ha az író túlzásokba esik, akkor a mérleg elbillen valamelyik irányba, s az olvasó minél jobban elmélyül a történetben, annál kellemetlenebbül érzi majd magát. 

Az Óceán az út végén nem szenved ebben a betegségben. Sötét és gonosz dolgok történnek, a jó és rossz küzd meg egymással, miközben az univerzum eredetéről is megtudhatunk dolgokat, s mindezeket egy több mint negyven éves férfi nosztalgiázásából ismerhetjük meg, egy hétéves fiúcska szemén, fülén és lelkén keresztül. Ennek köszönhető, hogy ezek a hatalmas dolgok mégis olyan apró, szinte jelentéktelennek tűnnek, hiszen a résztvevőkön kívül senkinek, még csak sejtése sem lesz az eseményekről. A végén pedig az olvasó rádöbben, hogy nem is igazán a történtek állnak a középpontban. S ettől válik igazán személyessé az egész könyv: az érzelmek és a gondolatok a „főszereplői”. Mennyivel másabbnak tűnnek a dolgok negyven év távlatából, mennyivel különlegesebbek az élmények apró gyermekként, mint egy sokat megélt felnőtt szemén át. Ennek a regénynek nem az a rendeltetése, hogy a végén egy happy end-del az olvasó nyugodt szívvel és mosolyogva tegye le a könyvespolcára. Elgondolkodtatja az embert a saját gyermekkoráról, a saját élményeiről, arról, hogy gyermekszemmel mennyivel másabb a világ, s hogy egy apró tavacska akár a világ legnagyobb óceánja is lehet.

Gaiman egy olyan művet adott az emberek kezébe, ami – ha az olvasó jól figyel – a gyakran elfeledett gyermekkorba lök vissza. És ha szerencsénk van, megtörténik a csoda.