A műmese akkor jó, ha ugyanazt az érzést tudja nyújtani az olvasónak, amit a tündérmese: képes időtlen, egyetemes gondolatokat megfogalmazni, mindvégig meg tudja őrizni aktualitását, nemcsak a jelen, de az elkövetkező generációk számára is van érvényes mondanivalója. A didaktikus és az igazán jó mese között nagyon vékony határ húzódik, a példázatosság felé lépve a történet szándékoltan aktualizál, ezzel pedig elvesztheti általánosan érvényes voltát. A posztmodern világban a hagyományos értelemben vett mese másként is átalakul: a hősök deheroizálódnak, a történetek elvesztik linearitásukat, és nyelvjátékká válnak. Komáromi Gabriella szerint: “ez a műfaj is nyitottabb, befejezetlenebb, továbbírható lett; fontosabbak lettek a szavak mögötti szavak, felerősödtek a mese parabolikus vonásai […] Lehet, hogy a mesék szövegében is meg-megjelennek idézett szövegek, utalások, és közben elmosódnak a szöveghatárok.” A műmesék mesevilága perszonalizált: közelebb hozza a történet szereplőit az olvasóhoz, a műmesei hősök jellemükben nem tökéletesek, esendőek, ezáltal szuperhősökből halandó emberek lesznek, ami nem mindig megnyugtató, sokszor jobb, ha a mese hőse pozitív példa, akire fel lehet nézni, azonosulni lehet vele. A műmesékben a szerző megváltoztathatja az alapvető tündérmesei perspektívát, a mesevilág határai kiszélesednek, olyan motívumok, szereplők is bejutnak ebbe az új mesevilágba, akik képesek megbontani az alapvető létviszonyokat, egy új, így a hagyományostól eltérő mesevilág alakul ki. Ahhoz, hogy pontosan tudjuk definiálni, mi is az a mesei világlátás, ismét a meseelmélet legfrissebb irodalmához kell fordulnunk. Lovász Andrea ekképpen fogalmazza meg a jó mese kritériumait: “műfaját illetően nem hagy kétséget olvasójában, hanem egyértelműen jelzi a mesevilág jelenlétét… nem kérdőjelezi meg a mesevilág létét, elismeri annak autonómiáját; és a csodákat, melyek nem csupán a fantázia termékei, hanem a mesevilág koherens rendszerének részei, nem kételkedéssel vagy oknyomozó hitetlenkedéssel fogadja.”   A műmese létrehozása során nem hagyományos mese jön létre, hanem valami új, más minőség, a meseíró amellett, hogy megőriz néhány elemet az eredetiből, nagyrészt saját képére formálja a nyersanyagot. “…ezeknek a meséknek a titka, hogy a bennük lévő történések bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek, lemondanak a hiteles korrajz igényéről, nem egy adott célcsoportnak szánják a meséiket.” A klasszikus mesevilág ilyetén átformálása sajátos hangot eredményez, melyben a hagyományos mesei struktúra, szereplőgárda és a mesei világrend megőrződik, azonban az írásmód és az értékrend új jellegzetességeket mutat a népmeséhez képest.   “A pusztai gyerekkorról próbálok történeteket mondani […] én is visszatértem a gyermekkori mesemondáshoz, ahhoz, ahogy itt formálták a történeteket. Tehát olyan személyekről, akit ismerünk, ámde olyan történeteket, amelyek nem eshettek meg, mert ha mégis, akkor az már a csodák meg a mese világába tartozik. Én is ilyenfajta történetekkel próbálom leírni az itt megesett dolgokat, s azáltal, hogy néha át-átlendülök a mesébe, úgy érzem, mintha teljesen a naturális valóságot írtam volna meg” – fogalmazza meg egy interjúban a Csillagmajor mágikus realista történetei kapcsán Lázár Ervin a maga mesélő módszerét, mely nemcsak novelláinak, hanem meséinek is szervező eleme.   Lázár Ervin meséi nyomokban ugyan még emlékeztetnek a hagyományos értelemben vett tündérmesékre, a szereplők jelleme azonban már más, a helyszínek és a kalandok sem követik a megszokott tündérmesei utat. (Forrás: Bevezetés Lázár Ervin meseátalakító módszerébe)