Még az angol és amerikai gyerek- és ifjúsági regények között is csak néhány éve jelentek meg az első olyan, ún. sick-lit művek, amelyek kórházban (elsősorban onkológián és pszichiátrián) a halálukra váró, az élet értelmén filozofálgató tizenévesekről szólnak (a legjobbak: John Green – Csillagainkban a hiba; Jenny Downham: Amíg élek; Ned Vizzini – It’s Kind of a Funny Story; Susanna Kaysen: Girl, Interrupted; Jodi Picoult: A nővérem húga; Anne Fine – A kilencedik felhőn, stb).   Dóka főhőse Olivér, aki a tizenharmadik születésnapján, egy rémes születésnapi ebéd után (a családjának fogalma sincs arról, minek örülne, talán azért, mert oda sem figyelnek rá) felmászik egy fára és leesik. Senki nem biztos benne, hogy véletlen baleset volt-e, vagy öngyilkossági szándék, mindenesetre az elég gyanús, hogy a fiúnak néha olyan érzése van, mintha megnyílna előtte a tér és hívná a sötétség (á la Utas és holdvilág). Mivel összetöri magát, kórházba kerül, ahol nem csak a baleseti sebész, hanem a pszichológus is foglalkozik vele. És a kórház falai között elkezdődik Olivér igazi élete: barátai lesznek (mind besérült figura, ahogy azt a műfaji keretek is előírják: egy anorexiás fiú, egy evésfüggő srác, egy narcisztikus társfüggő kamasz, egy magányos öregember, akit nem látogat az unokája, és egy összetört szívű orvos), sőt, szerelmes is lesz. Nem másba, mint a címszereplő kék hajú, tolószékben ülő lányba, Mirába, akiről kiderül, hogy daganatos. A történetük akár is romantikus is lehetne, ha nem szólna közbe a közelgő műtét és a mindenkitől elidegenítő halálfélelem. Olivér az önsajnálatáról megfeledkezve meg akarja menteni Mirát, sőt, nem csak őt, hanem mindenkit maga körül. A módszere kicsit amerikaifilmes, de ez nem zavaró: megfigyeli a többieket, rájön, kinek milyen bánat nyomja titokban a szívét, és miután elbeszélget velük, mint egy mini-Oprah, a többiek hipp-hopp, már fel is épülnek. A kék hajú lánnyal persze nem lesz ilyen könnyű dolga, mint kiderül, talán azért, mert túlságosan is hasonlítanak egymásra. Az egyetlen gond a kisregénnyel, hogy bántóan rövid: olyan összetettek a karakterek, annyi éppen-hogy-végigvitt motívumot szerepeltet a szerző és olyan élet-halál zajlanak a mellékszálakon is, hogy a 80 oldal helyett akár 300-400 oldalon keresztül is szívesen olvasnánk még. Az elbeszélés filmszerű, pörgő párbeszédekre és gyors cselekményváltásokra épül, de ez a tempó gyorsabb még annál is, mintha egy amerikai indie tinifilmet néznénk (mondjuk a Vizzini könyve alapján készült Nyomás alatt címűt, ami talán hatással is volt Dókára). Sajnos a rohamtempó miatt a kék hajú lány, Mira karaktere sem tud kibontakozni előttünk, és bár arról tudomást szerzünk, hogy Olivér hatására több új kórházi barátja is felgyógyul, ezeket a folyamatokat sincs alkalmunk átérezni, mert amint értesülünk a hírről, máris jön az újabb és újabb rövid, ultratömör fejezet, újabb zseniális ötletekkel, poénokkal, drámákkal, amelyeknek szintén nem jut elég tér ahhoz, hogy tényleg hatni tudjanak. Mégis fontos könyvről van szó, és az egyik legélvezetesebb prózájú magyar ifjúsági szerzőről, amit akkor is el kell olvasni, ha hiányérzetet kelt. Vagy talán épp ez a szöveg titka? A befejezést tekintve elképzelhető: mert éppenséggel a legvégén sem tudjuk meg biztosan, mi is lesz az érzékeny és magányos Olivérrel és a különös Mirával. Nagy Boldizsár