A Helka először is úgy beszippant a világába, hogy az ember rögtön feladja azt a szokását, miszerint három-négy könyvet olvas párhuzamosan. Klasszikus, posztmodern próza előtti mesélő szituációról van szó, halvány kelta-jellegű motívumokkal és olyan cselekményvezetéssel, ami a jobban sikerült kommersz kalandfilmekéhez hasonló – ez a felszerereltség már önmagában jó alap a sikerhez. Ez azonban csak a váz, amit a szerző boszorkányosan vonzó alakokkal tölt meg: az erdő egét beborító fekete madarakkal, polipfejű csúszómászókkal, világító fejű lápi lidércekkel, láblóbálgató manókkal és baracklevet készítő tündérasszonyokkal.
Meggyőződése ugyanis, hogy a Balaton környékén, vízben, parton és erdőben egykor zivataros történelmű csodalények éltek, akiknek nyomai a mai napig fellelhetőek. Sőt: az itt élő boszorkányok, varázslók és emberkirályok háborúi, viszályai és átkai formálták a tó környezetét olyanná, amilyennek ma is látjuk. Hogy ez úgy hangzik, mint egy mesébe oltott utazási prospektus ajánlója? Nem véletlen: Nyulász Péter maga is bevallja a könyv előlapján olvasható bemutatkozásban, hogy regényét azzal a céllal írta, hogy bemutassa a környék vadregényes, kevésé ismert természeti kincseit. Ezt az információt mellőzve is remekül szórakozhat azonban az olvasó, mert bár alkalmazott irodalomról van szó (nem ritka kifejezés ez a magyar gyerekirodalomról szóló kritikákban), többet kapunk itt elcsépelt elemekből építkező eredetmondánál.
Nyulász ugyanis remek érzékkel egyensúlyozik a költészet, a humor és az akció határain – és ahogy az a Zsubatta!, a Miazami? és a Miazmég? című verses és mondókás kötetek költőjétől elvárható, szerencsére a mesésen panteisztikus szellemmel átitatott költészet nyeri hármójuk közül a meccset. Mert a sztori talán önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy beszippantson, de a mítoszok titokzatos erdőzúgásának és üvöltő szeleinek megidézése olyan örök fogás, ami valamiért nehezen ereszti el az embert.
Azért érdemes beszélni a sztoriról is persze: bár sokat nem árulhatok el, mert a történet épp attól érdekes, hogy olvasás közben fokozatosan derül fény arra, ki kicsoda, és mi hogyan is történt valójában. A főhősökkel együtt (Helkával, a királyi család lányával, az apródjukkal, Csiperkével és a többi szereplővel, akik legalább olyan színes társaságot alkotnak, mint a gyűrű szövetsége) fedezheti fel az olvasó Helka családjának titokzatos átkát, ami veszélybe sodorta a Balaton körüli népek életét. Az alakokat sajnos nem igazán ismerjük meg közelebbről, két-három tulajdonsággal mindegyikük jelleme összefoglalható, ami a folyton falánk manók esetében például még kezdetben egész mókás, de huszonnyolcadjára már nem annyira. Bármennyire is szerettem volna, nem éreztem a karakterek lelkében dúló drámákat, a sodró események és a természeti leírások között valahogy elvesznek sajnos, és beleolvadnak a hangulatért felelős látnivalók közé. Talán azért is, mert az igazi főszereplők itt nem ők, hanem a legendákat őrző, lélekkel megtöltött helyszínek.
A könyvben megtalálható térképen mi is nyomon követhetjük a vándorlások nyomát, amitől a képzetünkben egészen összemosódik a fikciós és a valóságos földrajzi helyek közötti határ (eljutunk a mesebeli Tihanyba, Balatonfüredre és Tapolcára is többek között). Miközben a hősök a Da Vinci-kód nyomozóihoz hasonlóan fejtik fel a megtitkosított múlt szálait (amelyhez Nyulász bevallottan Fáy András tizenkilencedik századi tündéres regéjéből, a Sióból és Lipták Gábor 1968-ban megjelent Aranyhíd című kötetének történeteiből merített ihletet), mi megismerjük a Sió gyümölcslevek és a balatoni lángos elfeledett történetét is, amelyek nem is olyan erőltetettek, mint ahogyan az így leírva tűnik (a lángos eredetmondája például az egyik legviccesebb jelenet a könyvben).
Monumentális vallási és filozófiai diszkurzusokra azért ne számítson senki. A Helka érezhetően nem akar vitába szállni sem Az Úr Sötét Anyagai-trilógia, sem a Narnia-könyvek, sem a Harry Potter aprólékosan kidolgozott erkölcsi rendszereivel. Ami még jobb hír: bár érezhető egész halványan valamennyi a romantika korából itt ragadt nemzeti legendateremtő lelkesedésből, de nyoma sincs semmi István-Koppány, kurunc-labanc oppozíciónak, hiszen a regény nemzet- és történelemszemlélete olyannyira neutrális, hogy még a „magyar” szó sem fordul benne elő, egyetlenegyszer sem! Olyan időkben és párhuzamos valóságban játszódik ez a történet, ahol még Szent Iván éjét is Tündérek éjszakájának, vagy máshol egyszerűen csak napéjfordulónak nevezik, kikerülve ezzel minden vallási referenciát.
A könyv egyetlen „célja” nem titkoltan az, hogy szórakozató történetmesélés keretében népszerűvé tegye a Balaton környékének felfedezetlen részeit. Hogy a kettőnek nem kell feltétlen kizárnia egymást, azt pedig ugye már Svédország hivatalos reklámregénye, a Nils Holgersson csodálatos utazása is bebizonyította. A Helka akár lehetne a Balaton környéki turisztikai hivatalok kedvcsináló olvasmánya is: így legalább az olvasó felhasználhatja azt a két üres oldalt, amelyen az a fejléc áll: „Jegyzeteim balatoni helyszínekről, amelyeken Helka és Ciprián nyomán jártam”. Így végül nem a valóságos helyszíneket árasztja el a fikció, mint ahogy azt a regény olvasása közben éreztük, hanem éppen fordítva: mesebelinek látjuk majd a valóságot.
Nagy Boldizsár
|