Leszállt az éj a fák lombjai fölé, miközben a három halott gyerek a faház legmagasabb pontján gubbasztott, ahol a szokatlanul élénk holdfény hatására valóban szellemeknek látszottak. Beletelt egy időbe, míg Nick és Allie rájött, hogy a Hold fel sem kelt ezen az éjszakán. – Pompás – mondta Nick, noha korántsem gondolta, hogy a helyzetük bármilyen értelemben is pompás volna –, mindig is erre vágytam. Hogy egy sötétben világító kísértet legyek. – Ne nevezz bennünket kísértetnek! – szólt rá Allie. Nicknek ezúttal nem volt türelme ahhoz, hogy tekintettel legyen Allie kényeskedéseire. – Nézzünk szembe vele, ez az igazság! – A „kísértet” egy csomó mindent jelent, ami NEM vagyok. Vagy szerinted úgy nézek ki, mint Casper? – Oké – mondta Nick. – Akkor nem vagyunk kísértetek. Azonosítatlan, Ragyogó Bigyók vagyunk, rövidítve ARBI. Így már megfelel? – Hát, ez sem sokkal jobb. – Fénylelkek vagyunk – mondta Lief. Mindketten felé fordultak. – A többiek hívnak így minket, akik megfordulnak errefelé, nyilván amiatt, ahogy világítunk a sötétben. Mellesleg napközben is ugyanígy világítunk. Ha közelebbről megnézed, látszik. – Fénylelkek – ismételte meg Allie. – Látod, megmondtam, hogy nem vagyunk se kísértetek, se szellemek. Allie és Lief ismét a szörnyekről kezdtek diskurálni, és amennyire Nick fel tudta mérni a dolgot, jobban tette, ha ebből a beszélgetésből kimarad. Helyette inkább megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hogy meggyőződjön róla, vajon igaz-e, hogy többé nincs szüksége oxigénre. Közben azért fél füllel hallgatta a másik kettőt. – Ha itt semmi sem árthat nekünk – mondta Allie –, akkor miért kell félnünk a McGilltől? – A McGill tudja, hogyan árthat neked. Tudja, hogyan okozhat szenvedést az idők végezetéig, és ha lehetősége van rá, meg is teszi. – Lief szeme kikerekedett, és olyasféle köríves mozdulatokat tett a kezével, mintha éppen egy tábortűz mellett mesélne rémtörténeteket. – A McGill gyűlöli azokat a gyereket, akik itt ragadtak. Gyűlöli a hangunkat. Ha meghallja, hogy beszélsz, kitépi a nyelved. Ha meghallja, hogy lélegezni próbálsz, kiszakítja a tüdőd. Azt mondják, a McGill magának a Sátánnak a háziállata, amely elrágta a pórázát, és elszabadult. Nem sikerült eljutnia az élők világába, de eljutott ide, Everlostba. Ezért kell nekünk az erdőben maradnunk. Ő nem tud az erdőről. Itt biztonságban vagyunk. Nick látta, hogy Allie-t egyelőre nem győzték meg Lief szavai. Őt magát sem, bár jelenlegi körülményeik tükrében többé már semmi sem tűnt képtelenségnek. – És te honnan tudsz minderről? – kérdezte Allie. – A többi gyerektől, aki idelátogatott az erdőbe. Mindenféle történeteket mesélnek. – És ezek a gyerekek tényleg látták a McGillt? – Senki sem menekült meg, aki látta. – Logikusan hangzik. Nick kifújta a levegőt, miután vagy tíz percig visszatartotta anélkül, hogy bármi következménye lett volna. – Tulajdonképpen – mondta – mindig is léteztek szörnyek, legalábbis addig, amíg az emberek nem találtak jobb nevet a számukra. Az óriás tintahal. Az irtózatos fogsorú cápa. Az anakonda. – Na, látod! – mondta Lief. Allie megrovó pillantást vetett Nickre. – Köszönöm szépen, Mr. Google! Legközelebb, amikor valami fontos információra lesz szükségem, tudom, hogy milyen kulcsszavakat üssek be. – Aha – mondta Nick. – Van egy tippem, hogy a te kulcsszavaid mik lennének. Allie visszafordult Liefhez. – Tehát, ez a McGill olyan, mint az óriás tintahal? – Nem tudom – mondta Lief. – De bárhogy is néz ki, nagyon hátborzongató lehet. – Ez az egész csak kitaláció – makacskodott Allie. – Te sem tudhatsz mindent! – Nem – mondta Allie –, mindenesetre tengernyi időm van, úgyhogy idővel majd mindenre rájövök. Nicknek el kellett ismernie, hogy Liefnek és Allie-nek is részben igaza van. Lief történetei csak úgy dagadtak a túlzásoktól, ugyanakkor mindegyiknek lehetett valami valóságalapja. Másrészt Allie jóval gyakorlatiasabban szemlélte a dolgokat. – Lief – kérdezte Nick –, volt bárki is, aki, miután átment ezen az erdőn, visszatért ide? – Nem – mondta Lief. – A McGill mindannyiukat megette. – Vagy esetleg találtak egy ennél kellemesebb helyet – jegyezte meg Nick. – Vagy itt maradunk, vagy végez velünk a McGill – mondta Lief. – Úgyhogy én itt maradok. – Mi van akkor, ha van más lehetőség is? – kérdezte Nick. – Ha nem vagyunk életben, de nem is vagyunk teljesen holtak, akkor talán… – Előhúzott egy pénzérmét a zsebéből. Ez volt azon kevés dolog egyike, amit áthozott ide magával, leszámítva persze azokat a zavaróan elegáns ruhadarabokat, amelyeket az esküvő miatt viselt. – Talán olyanok vagyunk, mint egy élére állított pénzérme. Allie eltöprengett. – Hogy érted? – Úgy értem, talán képesek vagyunk egy kicsit mozgásba hozni a dolgokat, és a jó oldalára billenteni az érmét. – Vagy éppen a rossz oldalára. – Mi a csudáról beszéltek? – mondta Lief. – Élet és halál. – Nick megpörgette az érmét, majd lecsapta a tenyerével, és ráhelyezte a másik kezét is, hogy egyikük se láthassa, melyik oldala mutat felfelé. – Talán van rá esély, hogy kijussunk innen. Hogy visszajussunk abba az alagútba, és elérjünk a végén pislákoló fényhez… Vagy visszajussunk az élők közé. Az ágak és a levelek sejtelmesen reszkettek körülöttük, mintha maguk a fák is eltöprengtek volna Nick ötletén. – Ez vajon tényleg lehetséges? – kérdezte Allie, és Liefre pillantott. – Nem tudom – felelte a fiú. – A kérdés tehát az – folytatta Nick –, mit kell tennünk ahhoz, hogy megtudjuk. Hova kell mennünk a válaszokért? – Én csak egyetlen helyre akarok menni – közölte Allie. – Haza. Nick ösztönösen megérezte, hogy egyáltalán nem volna jó ötlet hazamenni, noha, akárcsak Allie, a legszívesebben ő is ezt tette volna. Ki kellett derítenie, vajon a családja túlélte-e a balesetet, vagy pedig ők is „eljutottak oda, ahová tartottak”. Mindenesetre jelenleg New York állam északi vidékén voltak, vagyis igencsak messze kerültek az otthonuktól. – Mi Baltimore-ban lakunk – mondta. – Ti hol? – New Jersey-ben – felelte Allie. – A déli csücskében. – Oké. Vagyis dél felé kell indulnunk, és nyitott szemmel járnunk, hátha találkozunk valakivel, aki segíthet rajtunk. Valaki biztosan tudja, hogy lehet kijutni erről a helyről. Nick eltette a pénzérmét, majd folytatták az eszmecserét az életről, a halálról és a kettő közötti ismeretlen vidékről. Egyikük sem nézte meg, melyik oldalára esett az érme.