Különös könyvbemutatón jártunk szombat késő délután a Pozsonyi Pagonyban. A gyerekkönyvesbolt nagyüzemi tempóra kapcsolt aznap, úgy volt a bemutatókkal, mint az olasz foci a rántott hússal, vagy fordítva. Délelőtt Bumburi, délután pedig Lenka. A gyerekirodalmi fan-fanok persze mindkettőn ott tolongtak. Mi, szimpla fanként csak az egyiken (nem áruljuk el). Több szempontból is különös volt a bemutató. Azért, mert a kötettartalom épp olyan hosszúságú, hogy elolvasva a kisgyerekeknek egy ültő helyben befogadható („a leírt szöveg felolvasandó”), s közben futurista XXI. századi, modern szemléltetőmódszerrel az alkotó egyenként mutogathatja az illusztrációk nagyalakú eredetijét, amelyek így valós időben mozgó képekként színesíthetik a hallottakat. Meg azért is, mert a felkért tervező-illusztrátor (stb., mi sem akarunk fölös tiszteletkarikákat körözni) Pálfi György különösen nem egy szakmai méltatótól elvártan-megszokottan méltatott. Lekapta volna a tíz körméről Szegedi Katát, de ő állta-ülte a kérdéseket, s a leggorombábbnak tűnő megjegyzésre is mosolyogva válaszolt, persze a tőle megszokott, nyilvánosság kiváltotta szolid pír (nem píár) lámpalázban. A bemutató így felemásra sikeredett: kislányok szájtátva hallgatták a mesét (Rét Viktória előadásában), néha önkéntelenül is megfogdosva az illusztrációkat, ezzel mintegy kézzel szavazva a kötetre; míg sok felnőtt szintén szájtátva hallgatta a szakember célzottan nem „édi-bédi”, „gügyögő” megjegyzéseit, kritikáját, vagy például más illusztrátort érintő félmondatos oldalvágását. Laikusként nem tudjuk megítélni, hogy a bírálatoknak van-e szakmai alapja, de egy-két jó szót azért megérdemelt volna a kötet a szakmázás során, hiszen az átlagos szülő-gyermek seregek nem a könyvek kivesézéséért mennek el egy-egy bemutatóra, hanem a kötet erényeit megismerendő. Tény: nem kellett porral oltóval lefújni a szakember hozsannázásától felhevült nézőközönséget. A P ma az utcán haver Nézzük Lenkát magát, aki „magányosnak érezte magát”! Nem kezdünk sem freudista, sem jungiánus eszmefuttatásokba, és családi anamnézissel sem szolgálunk, hogy miért a témaválasztás. A téma ugyanis az utcán hever, ma sok a nem húszdekás manökenalakú a gyerekek között, s ha hihetünk a statisztikusoknak, egyre több. Ezért is fért bele a Csimota szoknyájába Lenka, mégpedig a toleranciasorozat kötetei közé. Bárki bármit is mond, a szőkék szezonja van. Minden tiszaságával. Ezért jó, ha vörös nők is megjelennek a placcon. Újabban már, ha vörös nőkről van szó, nem Klara Zetkin vagy más, hanem nyár óta Klimté jut eszembe. És most itt egy újabb, Lenka.  Szép fekete gombszembogara, lobogó vörös hajkoronája ellenére „dagi”, „röfike”, nem fér bele a hulahoppkarikába, szinte elgurul… Egyszóval nem egy andzselinadzsoli. Nincsenek a nyomában kereskedelmi tévések, és fogadjunk, hogy Etyekre se jár forgatásra. De a legnagyobb baj az, hogy nincsenek barátai. Csak a ceruzák és a zsír(!)kréták. A forgatás, karikázás azonban óhatatlanul jó irányba viszi a történetet, hiszen a P ma az utcán hever: …a hulahoppkarika mentőövként gurul a nem túl súlyos, tyúkmellű, P monogramú (alkóman) kisfiú felé, akin csak a hózentráger tartja össze a nadrágot, hatalmas karikás a szemüvege, s a fogai közt a folytonosságmegszakító is munkál (hány fogad van, B…?). Ő sem egy B(redpitt). A párhuzamosok azonban néha makacsul találkoznak nemcsak a végtelenben, hanem történetesen korábban, például Temegén, a játszótéren is.   Szegedi Katalin legújabb művén határozott irányváltás érezhető. Nem csupán abban, hogy a csíkos zokni csíkjainak kilencven fokban elfordított és az előzőekre leképezett vonalai is szemünkbe ötlenek (kockás, mondaná a geometriából nem eléggé felkészült), hanem elsősorban abban, hogy sokkal egyszerűbb, látszólag kevésbé cizellált, nem „barokkos” (ahogy ő fogalmazta meg) illusztrációk jellemzik a Lenkát. Van, aki örül (Pálfi György), hogy a tökélyre fejlesztett kollázstechnikától már a Málikával visszafordult kissé, s most ez a kötet – bár nemcsak nyomokban tartalmaz kollázselemeket, hanem valójában is – ugyanezt a szolidabb, festőibb vonalat követi. A bemutatón elhangzott, hogy erre a minamalista irányra egy nem tervezett olaszországi szakmai út vitte. Meghívták egy workshopra, ahol néhány nap alatt virítani kellett valamit, amiben ő állítása szerint nem annyira jó, ezért felkészült, s vázlatokkal érkezett. Ez a műhelymunka lett a Lenka alapja. Noha a kedvenc színe a zöld, ebben a kötetben a vörös a domináns – a fehérhez, a feketéhez és az ezüsthöz/szürkéhez ez sokkal jobban megy. Ez a könyv négy színe, alig is használ mást, ha igen, az kollázselem. A vöröshöz számos sztereotípia társul, ezekkel él is: például a legalapvetőbb a szív („komoly kapcsolatok” – olvasható egy fára elrejtett újságkivágáson két szív között, 23. oldal), játszik a piros-fehér, piros-fekete, piros-fehér-fekete komoly kapcsolatokkal: pöttyös labda, katicabogárka (oldalszámként is a 7. oldalon), a kopirájtos paradicsomlevesben fehér a betűtészta, lerágott piros alma csutkája… Olyan meglepetéseket is tartogat a kötet, mint például a 9. oldal, amit korábban el nem képzelhettünk volna a grafikusról: hozzá képest vázlatszerűen kidolgozott, skiccelt gyerekfigurák, fekete-fehér alap, sötét tónusok, amit némi „színnel” csak egy piros ceruza és egy almacsutka tör meg, mindez a „fapados” hullámpapír alapon. Feltűnnek persze szegediségek is: kedvenc „aranyos” madara, a varnyú; a pöttyös, csíkos, pepita cuccok; a jól ismert fotőj, és az áttünedező finom humor, például: az akinek a tábla hatos jelzésű szabáka éppen tesz az őt tiltó tábla oszlopára (pára) egy folyékony véleménynyomot. Szellemes a Csimota-logó és így tovább. Szép a keret: az előzék oldalpáron az orrát is lógató Lenka látható, akire Gusztáv felhőjéből esik eső, míg mellette egy tulipán hervadozik – az utózák oldalakon az eső már a viruló tulipánt locsolja, míg a mosolygó Lenka a szintén virulens Palkóman kezét szorongatja. Az alkotót új oldaláról ismerhettük meg. Forrás: Papíruszportál