Talán ez a szöveg hoz leginkább kedvet a következő fejezethez, amely a mese fogalmát járja körbe. Ebben a népmese vizsgálata mintha enyhe túlsúlyban lenne a mesék egyéb típusaival szemben, és bár egy gazdag, nagy múltú típusról van szó, Nagy Gabriella Ágnesnek a Hagyományos (nép)mesemondásról szóló tanulmányát illetően például nem kerülhető meg a túlírás vádja.

Az izgalmak Jeney Zoltán A népmese és a műmese határvidékei című szövegével kezdődnek, amelynek egyik fő állítása, hogy a népmeséknek valójában nincs is annyi speciális nemzeti motívuma, mint amennyit általában hangoztatni szoktak: sokkal inkább európai vándormotívumok ezek, amelyek több nemzetnél megtalálhatóak.

Varga Bettinek A jó tündérmese című tanulmánya egy olyan kötetet vizsgál, amelyben klasszikusok és kortárs gyerekmesék egyszerre szerepelnek, ezzel átvezetve a kötet legizgalmasabb fejezetéhez, amely a kortársakat vizsgálva a kortárs divatok ellentmondásosságára világít rá: az olyan tabutémák gyerek- és ifjúsági tartalommá válására, mint például a betegségek, a családon belüli erőszak vagy a szexuális identitás.

Itt a témáról való diskurzust provokatívan megnyitó szöveg, Lovász Andrea beszédes alcímű – Avagy képmutató-e a kortárs ifjúsági irodalom – tanulmánya minden túlzás nélkül felhívás keringőre. Lovász felteszi azt a kérdést, hogy vajon a tabutémák ignorálásának megszűnése kötelező módon túldimenzionálást is jelent-e – és bár ő maga egyértelműen az igenlő válasz mellett érvel, a következőkben öt tanulmány bizonyítja meggyőzően az ellenkezőjét. Ez még azzal együtt is örömteli, hogy ezek a tanulmányok többször hivatkoznak ugyanazokra a művekre, például Tasnádi István A kőmajmok háza című ifjúsági regényére.

Itt található az egész kötet két legradikálisabb írása is: Mészáros Márton tanulmánya egy alapvetően felnőtt kortárs regénynek, Totth Benedek Holtverseny című könyvének a young adult olvasatával próbálkozik (Young adultként olvasni), Gimesi Dóra pedig dramaturgiai megoldásairól rántja le a leplet Janne Teller Semmi című művének bábszínházi adaptációja kapcsán (Az ártatlanság elvesztése). Ezt az előadást egyébként már négy és fél éve sikerrel játsszák a Budapest Bábszínházban.

Az eddigiek fényében a mindössze három tanulmányt tartalmazó utolsó fejezet – amely tematikailag a vizualitást és az illusztrációkat helyezi előtérbe – meglehetősen összecsapottnak hat. Az előző résszel szemben az itt olvasható szövegek inkább csak bevezetést nyújtanak a témába.

A mély, példákkal szemléltetett elemzés Paulovkin Boglárka záró írásával (Képekkel, formákkal beszélni) éppenhogy elkezdődik, de folytatás helyett inkább csak egy, amúgy bőséges tájékoztató bibliográfiát kapunk. Ennél azonban sokkal súlyosabb probléma a különböző elírások és mondategyeztetési hibák jelenléte, amely bizonyos helyzetekben – például a tartalomjegyzéknél, amelyben mind a négy téma kezdete a 129. oldalra esik – annyira kínos, hogy ha nem tudnánk, hogy egy szakmailag fontos művet tartunk a kezünkben, azt hihetnénk, hogy egy teljesen dilettáns gyűjteményt. Pedig a Mesebeszéd igenis fontos és tematikailag izgalmas kötet. Éppen ezért érdemelt volna alaposabb átnézést a nyomdába kerülés előtt.

Forrás: Kortárs online