Kerestem azt a kapcsot, ami egymáshoz illeszthet négy kis könyvet, és egyszer csak eszembe jutott a merész ötlet: mi lenne, ha az idő múlása, maga az életút lenne a négy kötet felépítésében a szervező elv?
Így ugyanazt a személyt, egy feltaláló kisfiút kísérhetnénk végig élete különböző fázisaiban. Eleinte komoly fejtörést okozott, vajon jó lesz-e így?
Rét Viki szerkesztővel sokat beszélgettünk erről, és végül úgy döntöttem, bevállalom ezt a szokatlan „öregedéssztorit”. Vonzott is, hiszen ez szinte tabu a gyerekirodalomban, és nemcsak ott. Ugyanakkor azt is beláttam, a korosztály miatt fontos, hogy minden kötetben legyenek hét év körüli, azonosulásra alkalmas karakterek.
Ezért minden részben szerepelnek gyerekek, és miközben az idősödő feltaláló egyre-másra ontja magából a találmányokat, ők adják hozzá az impulzust és az ihletet.
Nekem a találmányok tetszettek a legjobban, annyira eredetiek! Hogyan találtad ki az olyan találmányokat, mint a kisállatvidító?
Nem vagyok igazán feltaláló típus, úgyhogy a találmányok a történetben viszonylag esetlegesek – mikor mi jut éppen eszembe. Néha tanácsot kérek a fiaimtól, akik sokkal inkább műszaki beállítottságúak, mint én. A kisállatokért viszont közösen rajongunk, úgyhogy ez az ötlet nem váratott sokáig magára.
Általában hosszabb és bonyolultabb történeteket szoktál írni, a Panthera triológia is olyan. Mégis milyen volt megírni a Tevefutamot? Hogyan érezted közben magad?
Sokat gondoltam a célcsoportra. Az jutott eszembe, milyen nehéz is eleinte az olvasás, és jó ötletnek tűnt, hogy magával a cselekménnyel adjam meg a lendületet. Ebben kiváló partnerem az illusztrátor, Bernát Barbi, akinek a rajzain valahogy ténylegesen átjön a mozgás és a lendület. Valamiféle gyorsítást, dinamikát akartam tenni a szövegbe, ami ebben az esetben egy elszabadult teve lett, valamint két rakoncátlan ikertestvér. Az lebegett a szemem előtt, hogy a rohanó teve szinte lapról lapra sodorja magával a betűzgető gyereket.
Te szereted egyébként a cirkuszt?
Nem, nem igazán szeretem, de valahonnan szereznem kellett egy száguldó tevét, és ez tűnt a legkézenfekvőbb döntésnek.
Központi szerepet kapott a szerelem a mesekönyvben (szerencséreJ). A kötet azonban kisiskolásoknak szól. Mit gondolsz, ők értik már a szerelmet?
Ha nem is értik – és ugyan ki érti? –, azért nagyon is érdekli őket. Volt, aki óvott attól, hogy a szerelem témáját beletegyem egy kezdő olvasós könyvbe, de nem hagytam magam lebeszélni, mert nekem az a személyes tapasztalatom, hogy igenis lehet a gyerekeknek erről beszélni. Persze nem mindenkit érdekel egyformán, de én például a saját szülői gyakorlatomban óvodától kezdve napi szinten foglalkozom a témával, úgyhogy ha akartam volna, sem tudom elkerülni. Ráadásul, ha olyan könyvet akarok a gyerekek kezébe adni, ami változatos életkorokat villant fel – és ez szándékos törekvés volt részemről –, akkor ez egy kikerülhetetlen téma.
Mit csinálsz, ha van szabadidőd?
Barátokkal találkozom, tornázni járok, és persze olvasok – de nem eleget. Az elmúlt két-három év munka szempontjából nagyon intenzívre sikerült. Miközben tele volt sikerekkel és nagyszerű, erőt adó visszajelzésekkel, ugyanakkor elértem a határaimhoz is. Most a lassulást gyakorlom, és a reális vállalásokat. Azt érzem, hogy kevesebb vállalással, észszerűen beosztott erővel tovább tud kreatív maradni az ember.
Min dolgozol mostanában?
Nemrég fejeztem be egy nagy munkát, egy középkori műemlékhez kapcsolódó kalandregényt. Sok fejtörést, olvasást igényelt, de nagyon szerettem írni. Megjelenése a jövő nyárra várható. Most kisebb feladataim vannak, többek között folytatom a Most én olvasok sorozatomat is – egyébként Barbi már illusztrálja a harmadik részt –, és van ötletem felnőtt regényre is, amit, ha időm és ihletem engedi, végre elkezdek.
Forrás: barkaonline.hu
|