A pitypang meséje |
Tompa MIhály |
2018.06.30. 10:53 |
 A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres — mert irigy volt ez a kerti rózsa. Irigyelte a viola édes illatát. Azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, amint az egy tündérhez illik. Megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát. A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani.
A liliom élesebb kardokat kért. Az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
|
|
A szél és az erdő |
Fekete István |
2017.01.26. 07:40 |
 A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem. A patak vizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.
De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
|
|
A tizenkét hónap |
görög népmese |
2017.01.26. 07:11 |
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
– Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?
Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
– Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek – mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!
|
|
A tölgyfa születésnapja |
Zelk Zoltán |
2017.01.27. 08:33 |
Az erdő közepén állott az öreg tölgyfa. Ő volt az erdő legtiszteletreméltóbb lakója, ha a madaraknak kalapjuk lett volna, bizonyára megemelték volna, mielőtt rászállnak. Mert többet tudott ő a madarak életéről, mint maguk a rigók és mátyásmadarak. Hiszen száz év alatt ezer és ezer fészket ringatott az ágain, ezer és ezer madárfióka röppent először világgá a lombjai közül.
Egyik nap a bagoly elővette falevelekből készült kalendáriumát, és kiszámította, hogy másnap lesz a tölgyfa születésnapja. Össze is hívta a madarakat, és azt indítványozta, hogy lepjék meg valami ajándékkal a jóságos tölgyfát. Persze mindnyájan örültek a bagoly indítványának, s annak, hogy a tudós madárnak kalendáriuma van, s így megünnepelhetik a tölgyfa születésnapját. Törték is a fejüket, hogy mi lenne a legalkalmasabb ajándék, de a bagoly ezt is tudta:
|
|
A torony |
Majoros Nóra |
2019.03.01. 07:28 |
 A toronyban egy kisfiú lakott, egyedül ő léphetett be oda. Mivel a torony volt minden ősi tudás őrzője, baj, probléma esetén a felnőttek a kisfiút kérdezgették. De, bár ez egy másik bolygó volt, nem a miénk, ugyanúgy nem figyeltek oda, hogy pontosan mit mond, ahogy a mi bolygónkon élő felnőttek közül sokan az itteni gyerekek szavaira.
Pedig a kisfiú azt mondta, hogy a bolygó a felnőttekben félelmet keltő lüktetése nem barátságtalan, sőt, még cukorkabokrot is sikerült neki nevelnie.
S mikor a felnőttek úgy döntöttek, űrhajókon el kell hagyniuk a bolygót, egyedül a kisfiú maradt ott, mert ő bízott abban, amit a torony falán lógó képen látott…
|
|
A virágok álma |
Zelk Zoltán |
2017.04.25. 12:48 |
A nap még javában aludt az ég túlsó felén, de a hold már bizony elálmosodott a hosszú virrasztástól, a csillagok is bóbiskoltak az égen, könnyű hát kitalálni, hogy hajnal volt, annak is nem a vége, hanem a kezdete. Ebben a hajnal eleji időben mentem ki a kertbe, hogy megnézzem, mit csinálnak ilyenkor legkedvesebb barátaim, a fák, a virágok és a füvek.
Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el se hittem első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.
|
|
Amikor a városban megállt az idő |
|
2019.03.01. 07:42 |
 Részlet a A macskaherceg kilenc élete c. könyvből
 "Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt. Tavasszal a padon üldögélve szagolta a nyíló akácokat, nyáron a napba tartotta az arcát, ősszel térdig gázolt a falevélben, télen morzsát szórt a rigóknak." - ezzel a mondattal indul Gimesi Dóra legújabb könyve, ahol a gyönyörű történeteket Szegedi Katalin művészi illusztrációi teszik tejessé.
|
|
Az elveszett varázspálca |
Juhász Magda |
2019.03.01. 09:19 |
 Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. – Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.
De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.
Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.
– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!
A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.
|
|
Az engedetlen napraforgó |
Fésüs Éva |
2018.06.28. 21:39 |
 Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
|
|
Az erdő lakói |
Kiss Bitay Éva |
2017.09.02. 15:24 |
 Január
Volt egyszer egy meseerdő. Ebben a meseerdőben beszélő állatok éltek – és nemcsak ők tudtak beszélgetni egymással, hanem a növények is.
Élt ebben a nagy erdőben három pici tündérke. Két kislány és egy kisfiútündér. Ők vigyáztak arra, hogy az erdőben zavartalanul folyjon az élet. Persze, szárnyuk is volt, ahogy az a tündérekhez illik.
Fényecske, az egyik tündérlányka a növényekre vigyázott, a másik tündérleánykára, Pillécskére az állatok tartoztak. Zefír, a tündérfiú az időjárásért felelt: ő gondoskodott arról, hogy a szellő mindig akkor fújjon, amikor kell, az eső akkor essen, amikor szükség van rá. Természetesen a pusztító viharok, a jégeső, a felhőszakadás már nem tartoztak a hatáskörébe, ezek meghaladták az erejét. Ezen kívül Zefír végezte a ház körüli nehezebb teendőket is.
 A tündérkék egy nagy fa odvában laktak, ahol otthonosan berendezkedtek. Zefír még ajtót is készített és ablakot is vágott rá, amit csillámmal, azaz máriaüveggel zárt el, sőt szép, lapos kavicsokból még lépcsőt is fabrikált. Fényecske vadrózsabokrot ültetett a lépcső mellé, hogy még otthonosabb és illatosabb legyen a lakásuk. Bodzalével pedig felírta az ajtó fölé:
TÜNDÉRLAK
Így könnyebben odataláltak az erdő lakói közül azok, akiknek tanácsra vagy segítségre volt szükségük.
Pillécske a szövőlepkék fonalából takaros függönyöket szőtt az ablakokra. Tapsitól, a nyúltól, még az ősszel sok finom, puha szőrt kért, ami most mind egy halomban hevert Zefír munkaasztalán.
|
|
Az ezüst hegedű |
Fésüs Éva |
2017.10.02. 08:15 |
 A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le sodakékszemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:
- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?
- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...
|
|
Április |
Bihari Klára |
2017.01.26. 08:19 |
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő hegy. Annak a hegynek a tetején fénylett egy csudálatosa szép aranypalota. Abban a palotában lakott a vén Esztendő király hat fiával és hat leányával.
Töméntelen sok dolga volt a fehér szakállú királynak, mert télen ő rázta ki puha, szürkén gomolygó felhőkből a hópelyhek szálló, libegő, sziporkázó csillagocskáit. Tavasszal ő borította el levéllel a fák csupasz ágait. Nyáron az ő léptei nyomán nyíltak, illatoztak a virágok, és ősszel ő érlelte meg az ízes, dús nedvű gyümölcsöket. Ha kellett, esővel öntözte a földet, ha kellett szikkasztotta, egyszóval pillanatnyi pihenője sem maradt.
Így telt-múlt az ideje addig, mígnem annyira megöregedett, hogy már mozdulni is alig bírt. Sokáig tűnődött, melyik gyermekére bízza munkáját, s végül úgy határozott, hogy elosztja valamennyi között, akkor egyiknek sem lesz túlságosan sok tennivalója.
Mikor ezt elvégezte magában, így szólt:
|
|
Erdei mese |
Rácz Irén |
2017.09.02. 13:34 |
 Egyszer, egy kellemes tavaszi napon, tarka vadmalac turkált az erdő melletti tisztáson. Éppen akkor iramodott arra egy eleven rnókuskölyök. Megállt, s nézte a malacot.
- Röff... Röff.. meguntuk az erdőt. Itt több a turkálnivaló.
- Mi meg a rágcsálnivalót kedveljük - hadarta a mókus.
Ezzel vége is szakadt a barátkozásnak, mert a két elcsavargott jószágot már kereste az anyjuk. A mókus eltűnt az erdőben, a vadmalacok pedig a szántóföldön követték anyjukat, közben egymásra röffentek, turkáltak egyet. Nyár végére nagyra nőttek a vadmalacok és a mókuskölykök is.
|
|
Hapcimanó |
német mese |
2017.01.27. 09:55 |
Hogy ki a Hapcimanó?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, azt a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.
Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.
|
|
Hét nap |
Zelk Zoltán |
2017.01.26. 07:25 |
 A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
|
|
Hogyan keletkeztek az évszakok? |
indián népmese |
2017.04.24. 19:54 |
Egyszer régen a sündisznó és a hód azon vitatkoztak, hogy meddig tartsanak az évszakok.
A sündisznó szerette volna, ha a tél öt hónapig tart. Ezért felemelte egyik mellső lábát, és megmutatta öt ujját.
 - Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a lábamon - mondta.
 A hód erre azt felelte:
- Én mást mondanék. Nézd csak meg a farkacskámat, milyen sok pikkely van rajta. Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány pikkely van a farkamon.
Veszekedtek, vitatkoztak, végül a sündisznó annyira megharagudott, hogy leharapta egyik lábujját, és amikor újból felemelte a lábát, már csak négy ujj volt rajta.
|
|
Hóvirág |
Gaál Mózes |
2017.01.26. 08:41 |
Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták.
A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben?
Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertben!
|
|
Két fagyos szél |
lett mese |
2018.09.15. 01:27 |
 Az Északi meg a Keleti Szél találkozott a mezőn. Elvégezték a munkájukat: minden utat befújtak, a házak közé hókupacokat raktak, a folyókat befagyasztották, és jó vastag jégréteggel vonták be. Dolguk végeztével vígan keringtek, táncoltak, nem tudták, mihez is fogjanak.
 – Gyerünk az erdőbe, talán ott találunk munkát! – szólt az Északi Szél, és a két testvér szökdécselve beszaladt az erdőbe. Ahol átszaladtak, ott hajladoztak a fák ágai, nyárfák, nyírfák és fenyőágak recsegtek-ropogtak.
– Figyelj csak! – szólt a Keleti Szél. – Csengő szól és csengettyűk csilingelnek. Csengős szánon az uraság jön, csengettyűkkel a paraszt.
– Fussunk utánuk! – kiáltotta az Északi Szél. – És jól fagyasszuk meg őket! Te melyiket akarod megfagyasztani?
|
|
Köd és fény |
Zelk Zoltán |
2017.06.23. 13:16 |
Egyik téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
"Ki lehet az?” – kérdezte magában, s kíváncsian hátranézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
– Hová mégy, kisember?
– Iskolába.
– De hát odatalálsz ilyen ködben? – Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre. Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
|
|
Kökény király lakodalma |
Tordon Ákos |
2018.06.28. 21:05 |
 Barna dombon innen, kéklő hegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben egy kökénybokor. Éppolyan kék szemű kökényt termett, akár a többi, s a levele is olyan volt, mint a többi közönséges kökénybokoré, mégis más volt a többinél.
Jól tudta ezt a madárnép: a sárgyóka és a sordély, a pipiske. De tudta a légykapó is. S a légykapóval a gébics, a kakukk és a haris.
És tudták a kedves fülemülék is. A bíbicek is tudták. És tudták egytől egyig a piros mellű pirókok és a sárgarigók is. Sőt a kékcsóka is tudta, s vele a haszontalan, kék begyű nádiveréb is.
Miben különbözött hát ez a kökénybokor a többitől? Csak abban, hogy a mindig víg kedélyű, fütyörésző szélmanócskák helyett tündér lakott benne! Mégpedig a Kékhajú Tündér! Mert hiszen lakhatott volna az Ezüsthajú vagy akár az Aranyhajú Tündér is. De nem. A Kékhajú Tündér palotáját rejtette a kökénybokor.
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
Tovább…
Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
A tündérkék egy nagy fa odvában laktak, ahol otthonosan berendezkedtek. Zefír még ajtót is készített és ablakot is vágott rá, amit csillámmal, azaz máriaüveggel zárt el, sőt szép, lapos kavicsokból még lépcsőt is fabrikált. Fényecske vadrózsabokrot ültetett a lépcső mellé, hogy még otthonosabb és illatosabb legyen a lakásuk. Bodzalével pedig felírta az ajtó fölé:
A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
