- Nem mondták, hogy fáj? - Azt mondták, kellemetlen. A fiatal nő gúnyosan horkantott. - Hát akkor kellemetlen. Ha így akarják hívni... Másodjára nem olyan kellemetlen. És nem is tart olyan sokáig. - Hordozók! Hordozók! - a matróna hangja erélyesen felharsant a hangszóróból. - Vigyázzatok a szátokra! Ismeritek a szabályokat.   A lány és a beszélgetőtársa engedelmesen elnémult, mert rájött, hogy hallják őket az étkező falaiba beépített mikrofonokon keresztül. Néhány fiatal fruska elvigyorodott. Talán ők is rossz fát tettek a tűzre. Alig-alig lehetett másról beszélni. A termelés, a munkájuk és küldetésük volt az egyetlen közös bennük. De a szigorú figyelmeztetés után témát váltottak. A lány evett még egy kanál levest. A Szülőanyák Házában az ételadagok mindig kiadósak és ízletesek voltak. A hordozókat megfelelően táplálták. Mivel a közösségben nőtt fel, a lány természetesen eddig is kielégítő mennyiségű és minőségű táplálékhoz jutott. Az ételt minden nap kiszállították a családja lakóegységéhez. De amikor tizenkettes lett, és beosztották szülőanyának, megváltozott az élete. Fokozatosan minden átalakult. A csoportja számára az iskolai tantárgyak - matek, természettudomány, jog - jelentőségüket vesztették. Kevesebbet kellett vizsgázniuk és olvasniuk. A tanárok nem is igazán figyeltek oda rájuk. A tanmenetben megjelentek táplálkozástudományi és egészségügyi órák, és többet kellett tornázniuk a friss levegőn. Az étrendjüket vitaminokkal egészítették ki. Tetőtől talpig megvizsgálták őket, teszteket végeztek el rajtuk, és felkészítették őket az itteni életre. Miután eltelt egy év és a következőnek is egy része, úgy ítélték meg, a lány készen áll. Utasították rá, hogy hagyja el a családi lakóegységét és költözzön át a Szülőanyák Házába. A költözködés a közösségen belül nem volt bonyolult. Senkinek sem volt semmije. A ruhákat a Ruházati Elosztóközpont mosta és osztotta ki. A tankönyveket az iskola begyűjtötte, és a következő évben továbbadta az újabb tanulóknak. A biciklit, amellyel a lány gyerekfővel iskolába járt, felújították, és egy nála fiatalabb kölyök kapta meg. A lakóegységben töltött utolsó estéjén ünnepi étkezést rendeztek. A hat évvel idősebb bátyja már az Igazságügyi Hivatal szakmai képzésében vett részt. Csak a nyilvános gyűléseken látták, idegenné vált számukra. Így az utolsó esti étkezésen csak hárman vettek részt: ő és a gondviselő pár, aki felnevelte. Elmerengtek kicsit a múlton, s felidéztek néhány vicces helyzetet a lány gyerekkorából (egy alkalommal a bokorba hajította a cipőjét, és mezítláb jött haza a Gyermekőrző Központból). Nagyot nevettek, majd a lány köszönetet mondott a gondviselőknek, hogy felnevelték. - Zavarba jöttetek, amikor szülőanyának osztottak be? - kérdezte tőlük. O maga valami megbecsültebb foglalkozásban reménykedett. A bátyja ceremóniáján, amikor a lány még csak hatos volt, mindenkinek dagadt a melle a büszkeségtől. Jogtudósnak csak a kivételesen eszes kölyköket osztják be. De a lány nem volt különösebben jó tanuló. - Nem - felelte az apja. - Megbízunk a döntéshozók ítéletében. Ok tudják, miben vagy a legjobb. - És a szülőanyák feladata nagyon fontos - tette hozzá Anya. - Szülőanyák nélkül egyikünk sem lenne itt. Aztán minden jót kívántak a lánynak a jövőre nézve. Az ő életük is meg fog változni: mivel már nem gondviselők többé, a gyermektelen felnőttek közé fognak költözni. Másnap a lány egyedül bandukolt el a Szülőanyák Házába, ami a Szülőközpont épületében volt, és beköltözött egy kis szobába, amit kijelöltek számára. Az ablakból láthatta az iskolát, ahová járt, és a mögötte húzódó játszóterületet. A távolban a folyó derengett, amely a közösségi telepet határolta. Azután - hetekkel a beköltözést követően, amikor már elkezdett összebarátkozni a többi lánnyal - megtermékenyítésre hívták. Mivel fogalma sem volt róla, mi vár rá, feszültnek érezte magát. De amikor a folyamat véget ért, fellélegzett: gyors volt és fájdalommentes. - Ennyi? - kérdezte meglepetten, miközben a technikus intésének engedelmeskedve felkelt a vizsgálóasztalról. - Ennyi. Gyere vissza jövő héten, hogy elvégezzünk néhány vizsgálatot, és minősítsünk. A lány idegesen felnevetett. Azt kívánta, bárcsak világosabban elmagyarázták volna a dolgokat abban a mappában, amelyet a beosztásakor kapott. - Mit kell minősíteni? - kérdezte. A technikus, aki éppen elpakolta a megtermékenyítéshez használt felszerelést, kissé hajszoltnak tűnt. Minden bizonnyal mások is vártak rá. - Megbizonyosodunk róla, hogy tényleg beágyazódott - magyarázta türelmetlenül. - És akkor igazi hordozónak minősítünk. Még valami? - fordult a lány felé, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. - Semmi? Akkor mehetsz.  *** Mintha csak tegnap lett volna. Most meg itt volt, kilenc hónappal később, és bekötötték a szemét. A kellemetlenség, ami kisebb- nagyobb megszakításokkal néhány órája kezdődött, mostanra állandósult. Mélyeket lélegzett, ahogy utasították. A maszk nem könnyítette meg a dolgát, a bőre forró volt alatta. Próbált lazítani. Beszívta a levegőt, majd kifújta. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a kellemet... Nem, gondolta. Ez fájdalom. Igazi fájdalom. Összeszedte minden erejét, hogy el tudja végezni a dolgát, halkan felnyögött, meggörbítette a hátát, és átadta magát a sötétségnek. Claire-nek hívták. Tizennégy éves volt. TOVÁBB>>