Részlet a könyvből 

Előszó  

Fekete öltönyt és fehér inget viseltem fekete nyakkendővel és szépen ki suvickolt fekete cipővel: az ilyen öltözékben általában csak feszengek, mintha lopott egyenruhában sündörögnék, vagy felnőttnek adnám ki magam. Ezen a napon valahogy mégis kényelmesnek éreztem. Éppen megfelelő öltözet volt egy keménynek ígérkező naphoz.

Délelőtt megtettem, amit elvártak tőlem, elmondtam, amit el kellett mondanom, és komolyan is gondoltam, majd a szertartás végeztével beültem a kocsimba, és csak elhajtottam, terv nélkül, volt úgy egy órám, mielőtt megint olyanokkal találkozom, akiket évek óta nem láttam, kezet rázok ezzel-azzal, túl sok teát iszom féltett porceláncsészéből. Olyan kanyargós sussexi utakon hajtottam, amelyek épp csak rémlettek, aztán valahogy mégis a városközpont felé vettem az irányt megint, úgyhogy befordultam egy utcába, aztán balra, aztán jobbra. Ebben a pillanatban értettem meg, hová is tartok tulajdonképpen, hová igyekeztem egész idő alatt, és a fejemet csóváltam saját ostobaságom miatt.

Egy olyan házhoz tartottam, ami évtizedek óta nem létezett már.

Arra gondoltam, hogy megfordulok, aztán meg – ahogy egy széles utcán haladtam, ami annak idején egy árpaföld melletti dűlőút volt csupán – arra gondoltam, hogy visszafordulok, és nem bolygatom a múltat. Csakhogy hajtott a kíváncsiság.

A régi házat, amelyben hét évig éltem, ötéves koromtól tizenkét éves koromig, rég lebontották már, az a ház örökre eltűnt. Az új házat meg, amit a szüleim építettek a kert végében, az azáleabokrok és a zöld fűkör között, amit boszorkánykörnek neveztünk, harminc éve eladtuk.

Amikor megpillantottam az új házat, lassítottam. Az én fejemben az már mindig csak „új ház” marad. Ráfordultam a behajtóra, és láttam, hogy a hetvenes évek építészete ezen a házon is rajta hagyta a nyomát. El is felejtettem, hogy a téglák csokoládébarnák voltak. Az új lakók anyám apró balkonját kétszintes üvegezett verandává alakították. Bámultam a házat, és kevesebbre emlékeztem a tinédzseréveimből, mint vártam: se a jó napokra, se a rosszakra. Egy darabig itt éltem, ebben a házban. Mintha nem is lett volna köze ahhoz, aki mára lettem.

Kitolattam a behajtóról.

Ideje volt visszamennem a húgom zsivajgó, vidám házába, amit a mai napra kitakarítottak és ünnepélyesen berendeztek. Olyanokkal diskurálok majd, akiknek a létezéséről is elfeledkeztem már évekkel ezelőtt, ők meg kérdezgetnek majd a házasságomról (tíz éve vége, a viszony szép lassan elrojtosodott, majd, mint minden kapcsolatszál, végül elszakadt), és hogy járok-e valakivel (nem jártam, és abban sem voltam biztos, hogy tudnék, legalábbis még nem), kérdeznek majd a gyerekeimről (mind felnőttek, megvan a saját életük, nagyon szerettek volna eljönni, de hát) és a munkámról (megyeget, köszönöm, mondom majd, mert sosem tudom, hogyan beszéljek arról, amit csinálok. Ha tudnék beszélni róla, nem kellene csinálnom. Művész vagyok, néha sikerül megütnöm az igazi művészet mércéjét, és ez kitölti az életem üres tereit. Néhányat. Nem mindet.). Beszélünk majd az elhunytról, megemlékezünk a halottakról.

Gyermekkorom kis dűlőútjából fekete, aszfaltozott út lett, amely két szélesen terpeszkedő lakóparkot választott el. Végighajtottam rajta, kifelé tartva a városból. Noha nem erre kellett volna mennem, mégis jó érzés volt.

A sima fekete út mind keskenyebb és kanyargósabb lett, aztán ugyanolyan egysávos dűlőútba váltott, mint amilyenre gyerekkoromból emlékeztem. A döngölt földből csontszerű kvarckavicsok álltak ki.

Nemsokára már olyan úton döcögtem lassan, amelyet mindkét oldalon szeder és vadrózsa övezett, már ahol nem mogyoróbokrok sora vagy élő sövény futott. Mintha visszaautóztam volna a múltba. Ez a dűlőút olyan maradt, amilyennek emlékeztem rá, miközben semmi más nem.

Elhajtottam a Caraway-farm mellett. Eszembe jutott, amikor éppen be töltöttem a tizenhatot, és csókolóztam a piros arcú, szőke hajú Callie Andersszel, aki itt lakott, és akinek a családja nemsokára elköltözött a Shetland-szigetekre, és többet soha nem csókoltam meg, még csak nem is láttam. Aztán jó egy mérföldön át csak rétek sorjáztak, elvadult mezők mindkét oldalt. A földút lassan csapássá fogyott. A végéhez közeledett.

Eszembe jutott, még mielőtt befordultam a sarkon, és megláttam a maga rozoga, vörös téglás pompájában: a Hempstock-ház.

Az út mindig is itt ért véget, engem mégis meglepett. Nem mehettem tovább. Az udvar szélén álltam le. Nem volt semmi tervem. Kíváncsi lettem, ennyi év után is lakik-e még itt valaki, pontosabban, hogy a Hempstock család itt lakik-e még. Elég valószínűtlennek tűnt, de persze annak alapján, amire emlékeztem róluk, ők maguk is elég valószínűtlen emberek voltak.

Tehéntrágya bűze csapta meg az orrom, ahogy kiszálltam a kocsiból, és a kis udvaron keresztül óvatosan a bejárati ajtóhoz ballagtam. Hiába kerestem csengőt, hát kopogtam. Az ajtót nem tették be rendesen, és ahogy ráütöttem, engedelmesen kitárult.

Valaha rég már jártam itt, nem? Dehogynem. A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyermekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg. Megálltam a belépőben, és hangosan szóltam:

– Hahó! Van itthon valaki?

Nem hallottam semmit. Sülő kenyér, bútorviasz és régi fa illatát éreztem. A szemem csak lassan szokott hozzá a sötéthez: hunyorogva kémleltem befelé, és már majdnem sarkon fordultam, amikor egy idős nő jelent meg a félhomályos folyosón, kezében fehér porronggyal. Ősz haját hosszúra növesztette.

– Mrs. Hempstock? – kérdeztem.

Fejét oldalt billentette, úgy nézett rám. – Igen. Á, ismerem én magát, fiatalember – mondta. Nem vagyok fiatalember. Már nem. – Ismerem én magát, de az én koromban már könnyen megcsalja az embert a memóriája. Ki is maga?

– Hét- vagy talán nyolcéves lehettem, amikor utoljára itt jártam.

Erre elmosolyodott. – Lettie barátja volt, igaz? Az út túlsó végéről?

– Tejet tetszett adni nekem. Meleg volt. Frissen fejte. – Akkor rám zuhant a tudat, hogy hány év eltelt már azóta, és így folytattam: – Nem is, az nem maga volt, az édesanyja lehetett, akitől a tejet kaptam. Sajnálom. – Ahogy öregszünk, fokozatosan a saját szüleinkké válunk; ha elég sokáig élünk, látjuk az időben ismétlődő arcokat. Mrs. Hempstock, Lettie anyja zömök asszonyként élt az emlékezetemben. Ez az asszony viszont sovány volt, akár a bot, és igen törékeny. Az anyjára hasonlított, akit én az „idősebb Mrs. Hempstock”-ként ismertem.

A tükörben néha apám arcát látom a sajátom helyett, és tisztán él előttem a kép, ahogyan mindig magára mosolygott a tükörben, mielőtt elment otthonról. „Jól nézel ki – dicsérte a tükörképét. – De jól ám.”

– Lettie-hez jött? – érdeklődött Mrs. Hempstock.

– Itt van? – A gondolat meglepett. Elutazott valahová, nem? Talán Amerikába?

Az öregasszony a fejét rázta. – Éppen vizet akartam odatenni. Nem kér egy csésze teát?

Haboztam, majd azt mondtam, ha nem gond, előbb szeretném megnézni a kacsaúsztatót.

– Kacsaúsztatót?

Tudtam, hogy Lettie valami vicces néven emlegette. Erre emlékeztem. – Ő tengernek nevezte. Vagy valami ilyesminek.

Az öregasszony a komódra tette a porrongyot. – A tengerből nem lehet inni, igaz? Túl sós. Mintha vért inna az ember. Emlékszik, merre van? Meg kell kerülni a házat. Csak kövesse az ösvényt.

Ha egy órával korábban kérdeznek, azt felelem, dehogy emlékszem én, merre van. Szerintem még Lettie Hempstock nevére sem emlékeztem volna. De ahogy ott álltam azon a folyosón, minden visszajött. A dolgok peremén emlékek várakoztak, engem hívogattak. Ha azt mondták volna, megint hétéves vagyok, egy pillanatra talán még azt is elhiszem.

– Köszönöm.

Kiléptem az udvarra. Elmentem a tyúkól és a régi pajta mellett, végig a szántóföld szélén, és emlékeztem, hol járok, mi jön, és ez a tudat fellelkesített. A kaszáló szélén mogyoróbokrok sorakoztak. Szedtem egy marék zöld mogyorót, és a zsebembe dugtam.

Most jön a kacsaúsztató, gondoltam. Csak megkerülöm ezt a fészert, és meglátom.

Megláttam, és szörnyen büszke voltam magamra, mintha ez az egyetlen emlék elfújt volna egyszerre több pókhálót is.

A kacsaúsztató kisebb volt, mint ahogy emlékeztem. A túlsó oldalán állt egy kis fafészer, az ösvény mellett meg egy vén, ormótlan, fából-fémből tákolt pad. A deszkákat pár éve zöldre mázolták, de a festék már hámlott. Letelepedtem a padra, és néztem az ég tükörképét a vízen, a békalencsét a szélén, a fél tucat tavirózsalevelet. Időnként egy mogyorót hajítottam a víz közepébe, a kacsaúsztató közepébe, amit Lettie Hempstock úgy nevezett…

Nem is tengernek, nem.

Lettie Hempstock már idősebb lenne, mint én most. Akkor csak pár évvel volt idősebb, bármilyen furán is beszélt. Tizenegy volt. Én meg… mennyi is? A rémes szülinapi zsúr után történt. Erre emlékeztem. Vagyis hét lehettem.

Eltöprengtem, beleestünk-e valaha is a vízbe. Vajon belelöktem a kacsaúsztatóba azt a fura lányt, aki ezen a farmon lakott a dűlőút legvégén? Arra emlékeztem, hogy vízben van. Talán ő is belelökött engem.

Hová is ment? Amerikába? Nem, Ausztráliába. Ez az. Valahová jó messze.

És nem tenger volt. Óceán.

Lettie Hempstock óceánja.

Ez eszembe jutott, és ahogy ez megvolt, minden más is eszembe jutott.

I.

A hetedik szülinapi zsúromra senki nem jött el.

Az asztalon volt gyümölcskocsonya és krémdesszert, minden tányér mellett papírcsákó, az asztal közepén pedig szülinapi torta hét gyertyával. A torta tetejére cukormázzal egy könyvet rajzoltak. Anyám szervezte a zsúrt, és elmesélte, hogy a hölgy a pékségben azt mondta neki, még sosem kértek szülinapi tortára könyvet, a fiúk leginkább a focilabdát vagy az űrhajót szeretik. Ez volt az első könyvrendelésük.

Amikor egyértelmű lett, hogy senki nem jön el, anyám meggyújtotta a tortán álló hét gyertyát, én meg elfújtam őket. Ettem egy szelet tortát, és kapott a húgom is meg az egyik barátnője (mindketten megfigyelőként voltak jelen, nem részvevőként), majd vihogva kimenekültek a kertbe.

Anyám játékokkal is készült, de mivel nem volt ott senki, most már a húgom se, nem játszottunk semmit, hanem csak kibontottam az egyik tervezett játékhoz újságpapírba csomagolt ajándékot, és kiderült, hogy egy műanyag Batman-figura. Szomorú voltam, hogy senki nem jött el a zsúromra, viszont örültem a Batman-figurának, és volt még egy olvasásra váró ajándékom is, a Narnia-könyvek dobozos kiadása, amit felvittem az emeletre. Leheveredtem az ágyamra, és belefeledkeztem a történetbe.

Ezt nagyon szerettem csinálni. A könyvek társasága amúgy is biztonságosabb, mint az embereké.

A szüleimtől megkaptam még egy Best of Gilbert and SullivanLP-t. Már volt tőlük kettő lemezem. Hároméves koromtól imádtam a zenéjüket, amikor apám legkisebb húga, az én nagynénim elvitt megnézni az Iolanthét, ezt a lordokkal és tündérekkel teli színdarabot. A tündérek létezését és természetét jobban értettem, mint a lordokét. A nagynénim nem sokkal utána meghalt leukémiában.

Amikor aznap este apám hazajött a munkából, hozott magával egy kartondobozt. Abban egy puha szőrű, fekete kiscica volt, bizonytalan nemű, akit azonnal elkereszteltem Pelyhesnek, és akit tiszta szívemből, mélységesen szerettem.

Pelyhes éjszaka az ágyamon aludt. Amikor a húgom nem volt a közelben, néha beszéltem is hozzá, és szinte vártam, hogy emberi nyelven válaszol. Sosem válaszolt. De engem ez nem zavart. Szeretetteljes, érdeklődő macska volt, jó társ annak, akinek a hetedik szülinapi zsúrját mirelit sütemény, torta és tizenöt üres összecsukható szék jelentette.

Nem emlékszem, hogy valaha is megkérdeztem bárkit az osztályból, miért nem jöttek el. Nem kellett kérdeznem. Végül is nem voltak a barátaim. Csak együtt jártunk iskolába.

Nehezen barátkoztam, már amikor egyáltalán barátkoztam.

Voltak könyveim, és most már volt macskám. Olyanok leszünk együtt, mint Dick Whittington és a macskája, vagy, ha Pelyhes kivételesen okosnak bizonyul, mint a molnár fia és a csizmás kandúr. A párnámon aludt, és várt rám, amikor hazajöttem az iskolából, a behajtón ült a ház előtt, a kerítésnél, aztán egy hónap múlva elütötte a taxi, ami az opálbányászt hozta.

Én nem voltam ott, amikor történt.

Aznap hazamentem az iskolából, és a cicám nem várt rám. A konyhában egy magas, sudár embert találtam, a bőre napbarnított volt, és kockás inget viselt. Kávét ivott a konyhaasztalnál, éreztem az illatát. Akkoriban csak instant kávé volt, keserű, sötétbarna por, amit befőttesüvegből mertek.

– Sajnos volt egy kis balesetem idejövet – közölte velem vidáman. – De ne aggódj. – Ismeretlen kiejtéssel, a szavakat elharapva beszélt; először hallottam dél-afrikai akcentust.

Egy kartondoboz volt előtte az asztalon.

– A fekete kismacska a tiéd volt? – kérdezte.

– Pelyhes a neve – mondtam.

– Aha. Na szóval. Baleset történt. De semmi gond. Megszabadultam a tetemtől. Nem kell vesződnöd vele. Elintéztem. Nyisd ki.

– Tessék?

A dobozra mutatott. – Nyisd ki.

Az opálbányász igazi égimeszelő volt. Mindig farmert és kockás inget viselt, amikor csak láttam, kivéve utoljára. Vastag aranylánc lógott a nyakában. Utoljára az se volt rajta.

Nem akartam kinyitni a dobozt. Egyedül akartam lenni. Meg akartam siratni a cicámat, de azt nem tehettem úgy, hogy valaki ott van és engem néz. Gyászolni akartam. El akartam temetni a barátomat a kert végében, a zöld boszorkánykör mögött, a rododendronbokor barlangjában, hátul, a levágott fűkazal mögött, ahová csak én jártam.

A doboz megmozdult.

– Neked vettem – mondta a férfi. – Mindig megadom a tartozásomat.

Odanyúltam, felemeltem a doboz felső fülét, de közben arra gondoltam, hátha csak vicc az egész, hátha benne lesz a cicám. Egy vörös arc nézett fel rám bőszen.

Az opálbányász kivette a macskát a dobozból.

Hatalmas, vörös csíkos kandúr volt, hiányzott a fél füle. Mérgesen nézett rám. Ez a macska nem szerette, hogy dobozba tették. Nem volt hozzászokva. Nyúltam, hogy megsimogassam a fejét, bár úgy éreztem, ezzel hűtlen leszek a kiscicám emlékéhez, de elhúzódott, hogy ne tudjam megsimogatni, rám sziszegett, majd elsétált a túlsó sarokba, ahol leült és gyűlölködve nézett.

– Tessék. Macskát a macskáért – mondta az opálbányász, és cserzett kezével megborzolta a hajamat. Aztán kiment a folyosóra, és otthagyott a macskával, ami nem az én cicám volt.

A férfi bedugta a fejét az ajtón: – Szörnyeteg a neve.

Rossz viccnek éreztem az egészet.

Kitámasztottam a konyhaajtót, hogy a macska kimehessen. Aztán felmentem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és megsirattam a halott Pelyhest. Amikor a szüleim este hazaértek, a cicám szóba sem került.

Szörnyeteg úgy egy hétig lakott velünk. Reggel-este macskakaját tettem a tálkájába, ahogy a cicámnak. A hátsó ajtónál ült, amíg valaki ki nem engedte. Olykor megpillantottuk a kertben, bokortól bokorig surrant, vagy egy fán ült, vagy az aljnövényzetben lopódzott. A döglött cinegék és rigók révén követhettük, merre járt, de látni ritkán láttuk.

Nekem hiányzott Pelyhes. Tudtam, hogy ami él, azt nem lehet helyettesíteni, de nem mertem puffogni a szüleimnek. Nem is értették volna, mit elégedetlenkedek: a macskám ugyan elpusztult, de lett helyette másik. Megtörtént a jóvátétel.

Minden emlék visszajött, de már közben éreztem, hogy nem sokáig: mindenre emlékeztem, ahogy a zöld padon ültem a kis tavacska mellett, amiről Lettie Hempstock valaha elhitette velem, hogy óceán.