Jégviráglányok
2013.07.15. 22:56
- Írta: Anderson, Laurie Halse
- Fordította: Sóvágó Katalin
- Kiadó: Ciceró Könyvstúdió Kft., 2011
- Oldalszám: 276
"Azért utaztam el a Jégviráglányok földjére, mert számtalan olvasóm számolt be szóban és írásban arról, hogy evészavarokkal küzdenek, vagdossák magukat, és úgy érzik, hogy valahol eltévedtek. Bátorságuk és becsületességük indított el az úton, amelyen rátaláltam Liára, és megértettem, miért ment tönkre. Noha Lia története a képzelet műve, az ihletet ezektől az olvasóktól kaptam, amit ezennel köszönök." (Laurie Halse Anderson)
"Magamba fojtom a mosolygást, és megfogom a bögrét. Egészséges tizenéves lány vagyok egy büfében, és ihatok egy kis forró csokoládét. És ez jó, és nem akarok hazamenni, most nem, mikor éppen kezdek fölmelegedni. Hagyom, hogy a csokoládé teteje bebőrösödjék, mert attól undorodom, és nem bírok többet inni belőle. Elijah nem várhatja el tőlem, hogy pillét igyak."
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
Két lányról szól, Lia és Cassie barátnők. Voltak. Amíg azok voltak, együtt űzték a kis játékaikat: Lia inkább nem evett, Cassie sokszor nagyon sokat evett, de kiadta magából. Versenyeztek, hogy ki lesz a vékonyabb. Aztán a barátság megszakadt, néhány hónap elteltével Cassie testét holtan találják meg egy motelszobában. A diákok döbbenten fogadják a hírt, Lia pedig embertelen lelkifurdalással és bűntudattal küzd, hiszen Cassie halála előtt harmincháromszor hívta őt telefonon, ám a hívására egyszer sem válaszolt...
Történetünk főszereplője igazából Lia és a problémái: számolgatja a kalóriákat, a kilókat, igyekszik becsapni a világot, amikor már túl sok a feszültség, akkor egy késsel nekiesik a saját testének. Apa és anya persze külön élnek, mindketten maximalisták, és kevesebb idejük van a gyerekükre, mint az szükséges lenne. Lia pedig élete értelmének látja a vékonyságot, de persze sohasem elégedett magával. Mindeközben a bűntudat és Cassie is folyamatosan kísérti. Így többször eljut "veszélyországba", abba a világba, mely már a halállal határos...
"Sokszor álmodtam, hogy behozok egy kést terápiára, és felszabdalom disznókaraj nagyságú szeletekre. Eltelt tíz perc. Ahogy a dívány melegszik, mélyebbre süllyedek a párnákba. A bőr nyikorog.
– Milyen szavak vannak most a fejedben, Lia?
Méreg. Disznó. Gyűlölet.
– Szeretném hallani őket.
Börtön. Koporsó. Vágás.
– Dolgoznod kell a gyógyulásért, Lia. A tetszhalál nem élet.
– A súlyom rendben van. Behozhatom Jennifer hülye noteszét, ha akarja.
– Nem a számról van szó, amelyet a mérleg mutat. Sohasem arról volt szó.
Éhes. Halál. "
"Éhes vagyok, ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Szeretem a nem-evést."
"Levetkőzöm, ráállok, hogy mérlegre tegyem hibáimat, és megmérjem bűneimet. 40,36. Most mondhatnám, hogy föllelkesültem, de az hazugság lenne. A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem."
|