Az egyik hang Victor Delamonte-é.

Ő egy nyolcvanas évei közepén járó tehetős férfi, aki az orvosi rendelőben ül. A felesége mellette. A vizsgálóasztalt fehér papír borítja.

Az orvos halkan beszél.

– Nem tehetünk sokat… – mondja.

A hónapokig tartó kezelés nem segített. Daganatok. A vese…

Victor felesége mintha meg akarna szólalni, de egy hang sem jön ki a torkán. Mintha csak egy gégéjük lenne, Victor köszörüli meg helyette a torkát.

– Grace azt szeretné kérdezni, hogy… hogy… mennyi időm van még?

A szavai – és Sarah szavai – a távoli barlang felé sodródnak, ahol a magányos, szakállas férfi ül. Ő az Idő Atyja.

Azt hihetné az ember, hogy pusztán mese, egy újévi üdvözlőlap figurája; vénséges vén, szikár alak, aki egy homokórát szorongat, s öregebb, mint bolygónk bármely más teremtménye.

Pedig az Idő Atyja nagyon is létezik. És az az igazság, hogy nem öregszik. Noha a szakálla rakoncátlanul nő, a haja meg zuhatagként omlik alá – ami sokkal inkább az élet jele, mintsem a halálé –, a teste ruganyos, a bőre ránctalan, és pont az a valami nincs rá hatással, aminek az ura.

Hajdanán, mielőtt még feldühítette volna Istent, hétköznapi férfi volt, akinek a halál volt az osztályrésze, ha ideje lejár.

De most más sors az övé: a barlang fogságában kell hallgatnia a világ összes könyörgését, percekig, órákig, évekig, időtlen időkig.

Már egy örökkévalóság óta itt kuksol. Feladta a reményt. Pedig valamennyiünk órája ketyeg, halkan, valahol. Az övé is.

Az Idő Atyja nemsokára szabad lesz!

Visszatérhet a Földre.

És befejezheti, amit elkezdett.