Pi élete olvasókuckója (2)
2013.07.29. 03:21
Ráhurkoltam a hosszú kötelet a tutajra. A mentőcsónak és a tutaj most egy szárra volt kötve. Ezután felerősítettem egy-egy mentőmellényt a tutaj mindkét oldalára, alulról. Egy másik mellényt rákötöztem a mentőöv nyílására, hogy ülőkéül szolgáljon. Az utolsó evezőből lábtámaszt csináltam, odakötve a tutaj egyik oldalához, fél méterre a mentőövtől, és rákötöztem a megmaradt mentőmellényt. Munka közben remegtek az ujjaim, kapkodva és feszülten vettem a levegőt. Ellenőriztem és újra ellenőriztem minden kötélcsomót.
Kinéztem a tengerre. Csak nagy, enyhe domborulatokat láttam. Semmi tajték. A szél gyengén és egyenletesen fújt. Lenéztem a mélybe. Halakat pillantottam meg – előreugró homlokú, igen hosszú hátuszonyú, nagy aranymakrahalakat; és kisebb, karcsú, hosszú, nekem ismeretlen halakat és még kisebbeket – és ott voltak a cápák is.
Leengedtem a tutajt a mentőcsónakról. Ha valamely oknál fogva nem marad a víz színén, nekem végem. Gyönyörűen fogott vizet. Mi több, a mentőmellények víztartása olyan nagy volt, hogy kinyomták az evezőket meg a mentőövet a vízből. De elszorult a szívem. Amint a tutaj vizet ért, a halak szétszóródtak – kivéve a cápákat. Azok maradtak. Hárman vagy négyen. Egyikük egyenesen a tutaj alá úszott. Richard Parker morgott.
Úgy éreztem magam, mint a fogoly, akit a kalózok lelöknek a pallóról.
Olyan közel húztam a tutajt a mentőcsónakhoz, amennyire az evezők kiálló végei engedték. Kihajoltam és rátettem kezem a mentőövre. A tutaj padlójának hézagain – pontosabb lenne tátongó réseket mondani – egyenesen beláttam a tenger feneketlen mélységeibe. Megint hallottam Richard Parkert. Hassal a tutajra tottyantam. Laposan feküdtem, kezem-lábam szétvetve és az ujjamat sem mozdítottam. Arra számítottam, hogy a tutaj bármelyik pillanatban felfordulhat. Vagy egy cápa előrevetődik, és átharapja a mentőmellényeket és evezőket. Egyik sem történt meg. A tutaj mélyebbre süllyedt, bukdácsolt és imbolygott, az evezők csúcsa belemerült a vízbe, de a szerkezet erőteljesen úszott. Cápák jöttek a közelbe, de nem értek hozzá semmihez.
Enyhe rántást éreztem. A tutaj körbefordult. Felemeltem a fejem. A mentőcsónak és a tutaj már elvált egymástól annyira, amennyire a kötél engedte, mintegy tizenhárom méterre. A kötél megfeszült, kiemelkedett a vízből, és rezgett a levegőben. Roppant kétségbeejtő látvány volt. Elmenekültem a csónakról, hogy mentsem az életemet. Most pedig szerettem volna visszajutni. Ez a tutajügy túlontúl bizonytalan volt. Elég, ha egy cápa elharapja a kötelet, vagy kibomlik egy csomó, vagy egy nagy hullám zúdul le rám, és elvesztem. A tutajhoz képest a mentőcsónak a kényelem és biztonság megtestesülésének látszott.
Óvatosan a hátamra fordultam. Felültem. A stabilitás rendben volt, eddig. Lábtámaszom elég jól működött. De az egész nagyon kicsi volt. Csak arra volt elég, hogy ülhessek rajta, semmi másra. Ez a játék tutaj, minitutaj, mikrotutaj alkalmas lehetne egy tavacskán, de nem a Csendes-óceánon. Megmarkoltam a kötelet és húzni kezdtem. Minél közelebb kerültem a mentőcsónakhoz, annál lassabban húztam. Mikor a csónak mellé értem, hallottam Richard Parkert. Zabált.
Hosszú percekig haboztam.
A tutajon maradtam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Csupán két lehetőség közül választhattam: vagy egy tigris felett kuporgok, vagy cápák felett himbálózom. Nagyon jól tudtam, milyen veszélyes Richard Parker. A cápák viszont, ez ideig, nem bizonyultak veszélyesnek. Ellenőriztem a csomókat, amelyek a kötelet a mentőcsónakhoz és a tutajhoz kapcsolták. Kiengedtem a kötelet, míg vagy tízméternyire el nem távolodtam a mentőcsónaktól, ez a távolság nagyjából egyensúlyban tartotta a két félelmemet: hogy túl közel legyek Richard Parkerhez, és túl távol a mentőcsónaktól. A fölös kötelet, vagy három méternyit, körültekertem a lábtartó evezőn. Könnyen kiengedhetem, ha a szükség úgy kívánja.
Véget érőben volt a nap. Eleredt az eső. Felhős és meleg idő volt egész nap. A hőmérséklet most leszállt, és az eső kitartóan, hidegen zuhogott. Körös-körül vaskos édesvízcseppek pottyantak hangosan és pazarlóan a tengerbe, meglyuggatva a felszínét. Ismét húzni kezdtem a kötelet. Mikor a csónakhoz értem, feltérdeltem, és elkaptam az orrot. Felhúzódzkodtam, és átkukucskáltam a peremén. Nem láttam Richard Parkert.
Gyorsan benyúltam a ládába. Előkaptam egy esővízgyűjtőt, egy ötvenliteres műanyag zsákot, egy takarót és a túlélési kézikönyvet. Lecsaptam a láda tetejét. Nem akartam lecsapni – csak megvédeni értékes javaimat az esőtől –, de a fedél kicsúszott nedves kezemből. Ostoba hiba volt. Miközben megmutatkoztam Richard Parkernak azzal, hogy leengedtem, ami látószögét elzárta, nagy zajjal felhívtam magamra a figyelmét. A hiéna felett kuporgott. A feje azonnal felém fordult. Sok állat utálja, ha megzavarják az evésben. Richard Parker felhördült. Karmai megfeszültek. Farka vége elektromosan rángatózott. Visszatottyantam a tutajra, és azt hiszem, a rémület éppúgy hozzájárult, mint a szél és a sodrás, hogy a távolság a tutaj és a mentőcsónak között oly hamar megnőtt. A teljes kötelet kiengedtem. Arra számítottam, hogy Richard Parker kivetődik a csónakból, átvitorlázik a levegőben, és karmával, fogával értem nyúl. Minél tovább néztem, annál elviselhetetlenebb lett ez a várakozás.
Nem bukkant elő.
Mire kinyitottam fejem felett az esőgyűjtőt és bedugtam lábam a műanyag zsákba, már bőrig áztam. És a takaró is vizes lett, mikor visszaestem a tutajra. De azért magam köré tekertem.
Lassan előkúszott az éjszaka. Környezetem eltűnt a vaksötétben. Csak a kötél rendszeres rángása adta értésemre, hogy még mindig oda vagyok kötve a mentőcsónakhoz. A tenger, csupán centiméterekkel alattam, de a szememnek túl távol, pofozgatta a tutajt. Vízujjak nyúltak fel alattomban a réseken keresztül, és benedvesítették a fenekemet.
|