Elsőként dr. Nagy Attila olvasáskutató beszélt Az olvasásfejlesztés megújító sarokpontjairól. Feszes előadása eleinte leginkább egy egyetemi órára emlékeztetett, de a már többször hallott fogalmak és gondolatok között sok új, izgalmas és fontos információ is előbukkant. Hallhattunk az olvasásfejlesztés lehetőségeiről, eredményeiről, illetve az olvasás össztantárgyi feladatként való elképzeléséről és az olvasás - megkockáztatnám végre - újradefiniálásáról is. Mindezt alátámasztva külföldi cikkekkel, kutatásokkal, illetve itthoni eredményekkel, tesztekkel. Nagy Attila remekül építette fel mondandóját, egyáltalán nem unatkozunk.
Második előadóként Lovász Andreát vártuk, aki betegség miatt sajnos nem tudott eljönni, de elküldte előadásának szövegét (amelynek bővebb verziója korábban már megjelent a Könyv és Nevelés című folyóiratban).
Mint mindig, most is felkészült, alapos és izgalmas előadást állított össze Lovász Andrea. Dolgozatának elején arról a napjainkban megfigyelhető tendenciáról szól, mely a gyerekkort kitüntetett létállapotként kezeli. Sőt úgy tűnik, egyre inkább az "örökidőnyi kölyökség" a kívánatos – írja előadásában. De felhívja a figyelmet arra, hogy a "Vegyük komolyan a gyerekeket!" mondatban megfogalmazódó elképzelés paradox módon a gyerekkor eltűnését is eredményezheti, hiszen ez "a gyerektől is felnőttes magatartásformákat, viszonyulásokat (…) kíván."
A későbbiekben a fent megfogalmazott tendencia gyerekirodalomban jelentkező hatásait vizsgálja. "Az irodalom egészén belül az ún. felnőttirodalom értékmérőjével megítélt, ám mégis sajátos karakterisztikumokat felmutató gyerekirodalomnál a "felnőtté válás" azt jelenti, hogy lecserélődtek a kizárólag pedagógiai értékeket felmutató szövegek, szigorodtak az esztétikai kritériumok, megjelent a szekunder irodalom – tehát elsősorban rang- és fokozatbeli változás ment végbe."
Innen egy lépés, és máris eljutunk a kortárs gyerekirodalmi szövegek egyik legfontosabb jellemzőjéhez, az önreflexivitáshoz. A tabudöntögető, mindent kimondó művek világához, amelyek jóval realistábbak, mint a korábbi gyerekkönyvek; nem kímélik olvasójukat, nem hazudnak neki, és nem ismerik a kegyes hazugság fogalmát sem.
Érezhetően elmarasztalóan (kétségekkel telve) beszél az egyre nagyobb teret nyerő szocio-tartalmú könyvekkel kapcsolatban, melyek különféle krízishelyzeteket tárnak a gyerekkorú olvasó elé. De nem csak a téma, a feldolgozás módja is változott, Lovász Andrea szerint a mai elbeszélések gyakran gyerekszemszögből tárulnak elénk, mégis felnőttek írják e műveket. "Felnőttként gyerekálarcban írni pedig annyit tesz, mint a gyerekről való összes sztereotípiánkat besűríteni a figurába, illetve újabb sztereotípiákat hozni létre." Itt azért muszáj ellenszegülnöm, mert reményeim szerint egy író képes úgy írni, hogy nem feltétlenül sztereotip helyzetet képez, illetve képes gyerekszemszögből (vagy akár férfi létére nőként és fordítva stb.) írni.
A gondolat azzal folytatódik, hogy emiatt valójában e gyerekek felnőtt problémákkal kell, hogy szembesüljenek. Ami azért szintén nem teljesen igaz, hiszen például a kirekesztettség, másság, belső félelmek, családon belüli erőszak sokszor gyerekek problémája is, és muszáj észrevennünk, mennyire hátul kullogunk empátia, humánum, tolerancia tekintetében, többek között annak köszönhetően, hogy gyerekkorban ezek a témák semmilyen módon nem kerülnek párbeszéd-helyzetbe. (Nem feltétlenül a dramatikus-tragikus, pszichoanalitikus megközelítésre gondolok itt; Stalfelt könyvei például kitűnően illusztrálják, hogyan lehet ezt másképpen bemutatni, illetve a belső félelmek feldolgozásának egy másik lehetséges útját ismerhetjük meg Gaiman történetében).
Izgalmas a gondolat, hogy a jó és rossz markáns szétválasztásának megszűnésével a személy (az egzisztencia) válik fontossá, immár "nem mesetípusok és morfológiai struktúrák, hanem emblematikus hősök szerint tipologizálódnak a gyerekirodalmi művek". Ennek megfelelően rengeteg kalanddal találkozunk, lásd Trapiti, Rumini, Dobozváros. Bár itt erősnek és elnagyoltnak érzem a felsorolást, az egyik mindenképpen erősen kilóg (természetesen a Dobozvárosra gondolok), és az értékek relativizálódása és a kalandokkal teliség sem mai képződmény (a gyerekkönyvekben sem).
Persze azt se feledjük, mondja Lovász Andrea, hogy mi mindent kap a súlyos egzisztenciális problémák mellé a gyerek: "…saját világnézetet (az aktuális gyerekirodalmi szövegek erős explicit, illetve implicit filozófiai vonatkozásait), privát nyelvet (melynek életre keltéséhez a játék a hívószó, szerző és olvasó briliáns összjátéka), újfajta humort (mely a szituációs humor bejáratott működési formáin túllépve a nyelvvel történő interakcióban jön létre), különleges, hibrid műfajokat (pl. gyerek sci-fit, gyerekkrimit, gyerekhorrort) és friss tipográfiát, grafikai megjelenítést.
De mindezek kifejtése már egy másik előadás témája lehetne..."
Bálint Péter író, mesekutató harmadikként lépett a hallgatóság elé. Komoly meseelméleti háttérrel feldúsított előadásában a tudományos életben zajló folyamatokra, kutatási eredményekre, illetve a vitás, zajos párbeszédekre hívta fel a figyelmet. Hangos előadásmódjával és szenvedélyességével a népmese és műmese szembeállításban egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksot.
Korunk egyik főbűnének a tömegkultúrát tartja, melynek értékválságot generáló hatása miatt a "meséről való mesélés korát éljük, minden sztoriba beleéljük magunkat, azt tudjuk értelmezni, amit személyessé tettünk. (...) Minden devalválódik, felébred a tömegben az elemi vágy a személyessé tehető történetekre", így nyílik újra igény a mesére.
Hallunk Walter Benjaminról, Heidegger témába vágó passzusai csak úgy repkednek a levegőben, de minden érthető, bár a kissé egyoldalú és többnyire agresszív előadásmód miatt csak reménykedni merek benne, hogy a hallgatóság füleihez úgy jut el mindez, mint amit érdemes kritikusan befogadni, nemcsak letaglózva (ásítozva?) végighallgatni.
Bálint Péter a mese interdiszciplináris kutatását helyezi folyamatosan előtérbe, ami nem új felfedezés, de érdekes és fontos témafelvetés lehet a hallgatók számára. Beszél még külföldi mesekutatási eredményekről és újonnan felfedezett eredeti mesékről is. Véleményem szerint az elméleti háttér (objektívabb) bemutatása mellé sokkal izgalmasabb lett volna egy, az aktuális kutatási eredményeket feltáró, azokat elemző előadás.
A két utolsó előadás a vizuális élmény és az illusztráció kérdéseit feszegeti. Lehmann Miklós korrekt, egyszerű, képekkel kísért előadása már önmagában demonstrálja az általa választott területet. Az előadás fő gondolata korunk szinte mindent vizualizáló vonása, példákat hallunk (és látunk) az ezáltal megváltozó gondolkodásra, amely aztán kiterjed ízlésünkre, megoldási stratégáinkra, sőt, agyunk és a médium egymásra hatására is.
Hallhatunk az egyre inkább előtérbe kerülő plaszticitásról, illetve a bilaterizálódásról. Olvasási szokásaink tekintetében jóval inkább közeledünk egy szaggatott, az olvasást kevésbé magányos tevékenységként felfogó folyamathoz, amelyet Lehmann nemcsak az interaktív könyvolvasókkal szemléltet (ami persze csak optimális esetben az, ha a szülő tényleg leül a gyerekkel), hanem az online olvasásfigyelőkkel is, ami egy nagyon izgalmas, és Magyarországon még teljesen új terület. Az előadás világos és közérthető volt, pontosan annyit mutatott, amennyit húsz percben érdemes, ráadásul nem volt sem porszagú, sem múltidéző, sem jövőt imádó.
Gerber Pál Röviden az illusztráció kérdéseiről – illusztrációkkal című előadása leginkább a harmincas és negyvenes évek magyar illusztrációinak nosztalgikus megidézése lehetett volna, ha ez lett volna a feladata, üzenete az előadásnak. Ám ehelyett ezeknek a régi képeknek a folyamatos párhuzamba/szembeállítása történt a napraforgós, alexandrás és egyéb igénytelen külsejű és belsejű kiadványokkal, ami valljuk be, olcsó és viszonylag egyszerű módja az elmarasztalásnak, összekacagásnak.
Később szerencsére képelemzésre is sor került, Gerber jó kulcsokat és fogalmakat mutatott be e témában, egy laikus is mini-szakértőnek érezhette magát pár percre. Feltűnő volt, hogy a kortárs gyerekkönyvekből nem nagyon említett illusztrációt. Aztán mégiscsak előkerült egy Csiribiri tornatár (mint jól sikerült alkotás), illetve egy Molnár Jacqueline-kép (ami erős kritikát kapott a gyerekrajzokra hajazó, rosszul értelmezett érzelmek egyik iskolapéldájaként, nos, ízlések és pofonok…) és természetesen Baranyai András, mint egyetlen magyar gyerekkönyv-illusztrátor. Titokban megjegyezném, hogy van még Takács Marink, Holló Annánk, Paulovkin Bogink, Rubik Annánk, Agócs Íriszünk, Herbszt Lászlónk és még sorolhatnám, izgalmas lett volna az ő képeik elemzését meghallgatni, illesse azokat az előadó akár negatív, akár pozitív kritikával.
Összességében elmondható, hogy a konferencia délelőtti előadásai jók voltak arra, hogy felvázolják a szakmai hallgatóság számára, milyen irányvonalak mentén haladnak a jelenlegi kutatások, milyen vitákról, eseményekről, újdonságokról érdemes beszélni, közösen gondolkodni a gyerekirodalom közvetítése kapcsán. Különösen érdekes volt megfigyelni, hogy mi az, amiről egyáltalán nem esett szó, vagy csak alig, kerülő úton, nem a megfelelő aspektusból vagy hangnemben tárgyalva került szóba.
A szervezés ügyes és felkészült volt, a diáklányok kedvessége és a szuper büfé, illetve a jó szakmai közeg bizonyos fals hangokat, fájdalmas mondatokat szerencsésen orvosolt.
Forrás: prae.hu
2012. 05. 16. 20:28
|