1997/ Mi a helyzet a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalomban? (1)
2015.03.07. 20:43
A címben egy kérdés áll. Tulajdonképpen a Hogy vagy? Mi újság? – közhelykérdések típusába tartozik. Az ilyesmire nem illik válaszolni. Többnyire meg se várnák a választ. Megvonhatja az ember a vállát, tehetetlenségét illusztrálva széttárhatja a kezét. – Csakhogy itt és most ez a kérdés más. És nem érnék be vele, ha sóhajtanék egyet, vagy metakommunikációs jelekkel illusztrálnám a helyzetet. Válaszolnom kell. Tényekkel érvelnem.
De több okból kissé tágítom témám határait. Mert ha csupán a helyzetképnél maradnék, egyszerre hasonlítanék a Biblia Jeremiására, a Micimackó Fülesére és Lázár Ervin sírós Frakkjára. És senki se vigasztalna. Sőt, a kerekasztal-beszélgetésnél rájátszanának a bánatomra. Befordulnánk a pesszimizmus zsákutcájába, az meg legfeljebb a tehetetlenség ösvényeihez vezet. – Nem maradok adós a helyzetképpel, próbálok felmutatni érvényesnek látszó jelenségeket, nem hallgatok el tényeket, de próbálok erőt gyűjteni a múltból, és keresem a remény előjeleit.
A téma tágítását jelenti az is, hogy időnként átlépem a magyar gyermekirodalom határait. Egyszerűen azért, mert a gyermekirodalomban ezeket a határokat kevésbé lehet tiszteletben tartani, mint másutt. A jelenségek szorosabban kötődnek egymáshoz. Gondoljanak csak arra, hogy a gyermekvers válságát a svéd gyerekversek (Ami a szívedet nyomja) megjelenése oldotta. A próza tabutörései nem nálunk kezdődtek. Éppen csak a hullámverésük ért el hozzánk, aztán valahogy el is akadt. Janikovszky képeskönyveit tárt kapukkal fogadta a nagyvilág, rokonlélekre találtak benne az antiautoriter hullám éveiben. Szinkronban volt a nagyvilág gyermekirodalmának hangvételével, ábrázolásmódjával. – A világirodalom nélkül nincs helyzetkép, hiszen a magyar irodalom apályos éveiben a fordításirodalom válik jelentőssé. És most ilyen esztendők után vagyunk. Adrian Mole titkos naplójának valószínűleg több olvasója van, mint egy tucat magyar kamaszregénynek együtt. De hát Békés Pál fordítása révén egy kicsit a miénk is. De ne higgyék, hogy el akarom mosni a magyar gyermekirodalom határait! És azt se, hogy nem aggódom a sorsáért. De a helyzetkép nem szólhat csak róla.
-
Kortárs vagy mai?
A címül választott kérdésben a kortárs jelző szerepel a magyar gyermekirodalom előtt. Ez a szó áll a konferencia nevében is. Nem ok nélkül ácsorognék egy kicsit nála. Vajon szinonimájaként szerepelhet a mai? A kortárs gyermekirodalom egyszerűen a ma vagy a tegnap szülötte? Azonosíthatjuk a 80-as, 90-es évek gyermekkönyveivel? Nem. Legfeljebb a mindennapi szóhasználatban.
Az egyidőben született művek valójában nem mindig egyidejűek. Már az Elfelejtett irodalom c. könyvemben is írtam az időgörbék játékáról. Alig hittem akkor a szememnek, hogy Havas Istvántól a Várkúti fiúk ugyanúgy a századelő könyve, mint A Pál utcai fiúk, hogy a Poczok Palkó története és a Kincskereső kisködmön egy évjáratú. – A kortárs gyermekirodalom szinonimája számomra egyértelműen a modern gyermekirodalom. A modern szónak – Páskándi Géza figyelmeztetett bennünket – semmi köze a módihoz, a divatoshoz. A modus rejtőzik benne. A mérték. A kortárs gyermekirodalom alkotásait a tradícióhoz mérjük. Miben haladják meg? Mennyit tagadnak meg belőle? Mit rejtenek magukba értékeiből? A kortárs gyermekirodalom rólunk szól, nekünk szól, miénk a hangvétele és őrzi a tradíciót. Lindgren Harisnyás Pippijében ott él Csudálatos Mary és Alice Csodaországból. Lindgren másik hőse, Juharfalvi Emil a vásott kölykök leszármazottja, Mándy Csutakjában ott dobog Nemecsek szíve is, Békés Pál kétbalkezese Kököjszi és Bobojsza utóda, Lázár Hétfejű Tündér c. írása a népmesék, pontosabban a tündérmesék dramaturgiája szerint pereg. A tradíció nem más, mint a hajdan volt idők modernsége. Ezért aztán az igazi irodalmi tradíció mindig jól megfér az igazi kortárs művekkel. Hadd említsem példaként, hogy Heine verse, az Ördög vigye az anyádat... milyen természetesen él együtt a Kincskereső utolsó (1997. szeptember–október) számában Tamási Áronnal, Kamarás István Csigameséjével és Verbőczy Antal novellájával. Az igazán nagy író el tudja tüntetni a közte és a köztünk lévő időt, ha a megragadott pillanat, mint itt egy kamasz érzés, érvényes időtlenül.
A kortárs mű lenyomata a kornak, őrzi a szellemiségét, az apró dolgait, a hanghordozását. A hamis hangok bántják a fülünket az irodalomban is. Az Árad az Ipoly (1994) csaknem vadonatúj ifjúsági regény. De kortárs műnek nemigen nevezném. Csak mai. Mindenért, amivel adós, a cirkalmazott, túldíszített nyelv akar kárpótolni. De éppen ez a kortól idegen hanghordozás leplezi le az első pillanatban. A gyerek előtt különösképp, allergiás rá. Az első fél oldal szavaiból, képeiből idézek: szűzi álmodás, a rétvilág ágyazata, denevérszárnyon suhanó mítoszok, fülledt, idegzetet vattázó balzsamos csend, pacsirtaszó, tücsökzene, barkaszálas fűzek, gólyahír, kikerics. Eszembe jut, hogy az elmúlt évek líraian szép, megrendítő, drámai jeleneteket is tartalmazó ifjúsági regénye, a Sortűz egy fekete bivalyért ilyen egyszerű szavakkal kezdődik: Elmúlt egy bitang rossz nyár, szerettük volna minél gyorsabban elfelejteni... – A kornak hangja is van, stílusa, mint egy embernek. A hanghordozás őszintétlenségét, időtévesztéseit, hamisságait rögtön megérezzük. De a művek kortárs volta elsősorban mégiscsak tartalmi kérdés. Bár a tartalom a forma tartalma, és a fordítottja is igaz.
A kortárs művek akkor is rólunk és nekünk szólnak, ha mese kellékei jelennek meg bennük világunk tárgyi motívumai helyett. Lehet, hogy a világról a legtöbb fontos dolgot az utóbbi évtizedekben a mese mondta el a gyerekeknek. Talán nemcsak nálunk, hanem a nagyvilágban is. Vagy a meseregény. Ezer szállal kötődnek a világunk legfontosabb dolgaihoz. Valahogy a teljes világunkat ábrázolni tudták. Sokszólamúan, többjelentésűen. Régóta hiszem, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőnél aligha volt pontosabb képe a félmúltunknak. Néha még ma is a Négyszögletű Kerek Erdőben lakunk. Szert lehet tenni benne belső szabadságra, de bármikor jöhet a kisfejű-nagyfejű Zordonbordon. A másság viszontagságainak a világirodalomban is kevés olyan beszédes rajza lehet, mint Csukás sárkányának a sorsa. (Vagy: mint Eörsi hatpöttyös katicabogarának esete a hétpöttyösökkel egy gyerekversben.) Az anderseni mesékben megszólalt olyasmi is, hogy a szerelmet birtoklási vágyunk teheti a leginkább tönkre, pedig Páskándi csak egy Kályháról és a Tűzről mesélt. S mi másról szól a kétbalkezes varázsló, mint elszürkülésünk, elidegenedésünk történeteiről. Pedig csak a mesét keresik egy sivár lakótelepen. Michael Ende Momojában időtolvajok szürkítik a világot. A Végtelen Történetben a konzum világ vágyait hajszoljuk, s közben a semmibe hullunk. Ende utolsó meséiben, a nemrég megjelent Varázslóiskolában csupa itt és most fontos dolgot akar a lelkünkre kötni. Újra és újra azt, hogy találjunk rá valódi vágyainkra, mert különben olyan, mintha nem is éltünk volna. De ne higgyük, hogy a kortárs mese csak ilyen falrengető, nagy dolgokról mesél. Gianni Rodari azon mulattat, hogy beleestünk a tv-be, és tényleg beleestünk. Békés Pál borzmeséinek egyike az anglomániánkat nevette ti ki B. B., az amerikai bűzös borz ürügyén, Lázár A soványító palacsintában mindennapi újrakezdett, reménytelen diétáinkon, Börcsök Mária a Cirmi, az egérben nevetséges különcködő névadásainkon mulat. Kamarás István története pedig mindössze abból kerekedik ki, hogy összetört a csiga háza.
Hadd álljak meg ennél a mesénél! Vadonatúj és sokféle okból kortársunk is. Szemlélet, tematikai motívumok, játékosság, irónia – minden a századvégünket idézi. Az istenképe sem születhetett volna korábban, mint a II. Vatikáni Zsinat. Kundera Istene szaxofonozik, Kamarás Istváné szájharmonikázik. Mégpedig egy sámlin, és a Tengerész, a szívem tengerész-t játssza. Icipicit belefáradt a nagy fényességbe, zengedelembe, jövésmenésbe és dicsőségbe. De gondja van mindenre. A csigára is. Épp akkor tört össze a háza, amikor házasodni készül. Fel van csigázódva. – A Jóisten pályázatot hirdet. El is készül 222 pályamű. Négyet ki is választ közülük a Magasságos Zsűri, név szerint Leonardo da Vinci, Le Corbusier és Makovecz Imre. A díjnyertes művek között van fából faragott, hét kapuval, hét tornyocskával; a másik hegyikristály-palota, harmadik páncélos, csillogó-villogó lovagvár, a negyedik olyasféle, mint a csigaház, csak balról jobbra csavarodik. Végül is ezt az utolsót maga a csiga is meg tudja csinálni, a Jóisten meg biztatja, vigasztalja. Ráfér! Úgy ér véget a történet, hogy a Jóisten fújja a szájharmonikáját, a csiga bemászik a sámli alá, és azt dünnyögi magában, hogy munkálkodás és erőlködés és izzadás és türelem és hit. – Nem mindennapi öröm ilyen mesére találni. Nem akármilyenek az üzenetei sem. És ez a sámlis, szájharmonikázó Jóisten inkább kerülhet bensőséges kapcsolatba a mesehallgató gyerekkel is, mint a fényességes.
Mondhatnák Önök, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőt már negyedszázada kitalálta Lázár, hogy Süsü a születési évét tekintve jövőre már nagykorú. Ettől még a kortársaink ezek a mesevilágok. És könnyű megjósolni, hogy beépülnek majd a tradícióba. Az irodalom egyébként elég kegyetlen világ. 50 év múlva már csak a legjobbak számítanak a mából. Az irodalom tömegsírja mindig irdatlanul nagy.
Elég a régi idők könyvészeteit nézegetni, hogy erre rádöbbenjünk.
Kissé halogattam; egyébként fontos dolgok kedvéért, hogy a helyzetkép elemzésébe vágjak, de itt az ideje. Ez a helyzetkép szomorú, de efféle jelzővel nem szoktuk illetni.
|