Gesztelyi Hermina     A Felnőtt gyerekirodalom című kötet metaforikáját követve merül fel a címként felvetett kérdés, amely megválaszolása döntő lehet a gyerekirodalomhoz való viszonyulásban. Évtizedek óta nehéz úgy megnyilvánulni a témában, hogy ne utalnánk ismételten a gyerekirodalom tárgyának körülhatárolhatósági problémáira, elismertségének hiányára vagy recepciójának visszásságaira. Mindez pedig hiába fejeződik ki retorikailag úgy, hogy az irodalom ezen területéhez való attitűd érhető benne tetten, elsősorban arról árulkodik, hogyan is látja saját magát a gyerekirodalom. Lovász Andrea neve nagy valószínűséggel mindenkinek ismerős, aki csak egy kicsit is jártas a gyerekirodalomban, hiszen csaknem ő fémjelzi a mai magyar gyerekirodalom-kritikát. Sokan írnak gyerekkönyvekről, ám ezek jelentős része nem irodalmi, esztétikai szempontokat érvényesít, gyakran nem literátus keze alól kerülnek ki a szövegek. Ebből (is) adódik, hogy a gyerekkönyvekről megjelent írások sokszor nem tekinthetők kritikának, inkább ismertetők, ajánlók, illetve markáns pozícióból történő állásfoglalások (pl. rajongói megszólalás, pedagógiai szempontok alapján történő elmarasztalás, szülői tapasztalat megfogalmazása). A valóban szakmai megnyilatkozások egyik kiemelkedő alakja tehát Lovász Andrea, aki nemcsak kritikáival igyekszik felhívni a figyelmet a gyerekirodalommal való professzionális foglalkozás jelentőségére, hanem a Felnőtt gyerekirodalmat megelőző (Jelen idejű holnemvolt; Navigátor. Gyerekirodalmi lexikon, böngésző és olvasókönyv) köteteivel is.   A Felnőtt gyerekirodalom címet viselő, friss „majdnem lexikon” kifejezetten a kortárs gyerekkönyvekre koncentrál, így a 2000 és 2015 között megjelent gyerekkönyvekből válogatva 46 kötetről olvashatunk kritikát. Ezzel némileg a korábbi köteteket szintetizálja, hiszen azok is a kortárs magyar gyerekirodalommal foglalkoznak, így rendszerint a 2000-es év jelenti a szelekció kezdő időpontját. És noha a szemlézett szerzők és művek között van átfedés az egymást követő könyvekben, mégsem válik önismétlővé a szerző, mert eltérő struktúrában, más szempontok érvényesítésével mutatja be a kiadványokat. Míg első, 2007-es kötetében az alcímnek (Szemináriumok a meséről) megfelelően inkább tanulmányok sorjáznak, elsősorban az elméleti megközelítést érvényesítve, addig a Navigátor lexikonszerűen tekinti át a kortárs magyar szerzőket és illusztrátorokat. A Felnőtt gyerekirodalom átfogóan igyekszik bemutatni az irodalom ezen területét, ötvözve a korábbi kötetek elméleti apparátusát a vállalt lexikon jelleggel, mindenki számára használható kézikönyvet hozva létre ezzel.   A kritikákat két bevezető és egy záró tanulmány fogja közre, amelyek a mai magyar gyerekirodalom tendenciáit vázolják fel, az előzmények körvonalazásával együtt. A Kortárs klasszikusok címet viselő szöveg ismerteti azt a két fő álláspontot, amelyek jellemzően érvényesülnek a gyerekirodalommal kapcsolatban: az ideológiai és az esztétikai megközelítést. Ezzel szorosan összefügg a klasszicizálódás folyamata, vagyis egy gyerek- vagy ifjúsági könyv számára az jelent(het)i az igazi elismerést, ha bekerül az iskolai kánonba. Ekkor viszont az esetek jelentős részében az ideológia elnyomja az esztétikai értéket, így pedig nem biztos, hogy az adott mű sikeres lesz például az olvasásra nevelés szempontjából. Ehhez képest a már emlegetett 2000-es évek jelentettek változást, amikor – legalábbis a bevezető ezt sugallja – felszabadultabbá váltak a szerzők, így a szövegek is, hirtelen mintha ráeszméltek volna a gyerekirodalom jelentőségére, a benne rejlő lehetőségekre. Ebből adódóan nőtt meg a gyerekkönyv-kritika iránti igény, ezzel párhuzamosan a kritikusok, kiadók felelőssége is. Különböző szervezetek, intézmények és fórumok létrejötte mellett ennek a folyamatnak az eredményeként látja a szerző azt is, hogy immáron évek óta Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok néven fut az év egyik komoly irodalmi rendezvénye. A magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy ez az igazán szerencsés változások közé tartozik, hiszen a gyerekkönyvek magától értetődően részét képezik a kortárs irodalomnak, ennek kiemelése, mintha inkább az elkülönülést erősítené.   A Bevezető a gyerekkor mint létmód ismertetésével kezdődik, jelezve, hogy az ezzel kapcsolatos nézetek igen sokat változtak, és az éppen aktuális álláspont nagyban összefügg a pillanatnyi tudásunkkal és annak rendszerezésével. Számtalan kontextust mozgat a tanulmány (fejlődés-lélektani, filozófiai, etikai, nyelvi, poétikai stb.), és ezek szem előtt tartása is hozzájárul, hogy bekövetkezzen a „gyerekirodalomnál a »felnőtté válás«” (28.). Mindez pedig nem jelent mást, mint hogy az ún. felnőtt irodalomhoz hasonlóan a kritikák irodalmi szempontokat érvényesítenek, gazdag szakirodalom lelhető fel a témában, kellő nyilvánosságot kap ez a terület is.   Nem merülhetne fel persze ilyen igény, ha maguk a szövegek nem tennék lehetővé ezt a fajta „felnőtt” megközelítést. Ezt viszont a létrejött alkotások felkínálják azzal, hogy az ún. felnőtt irodalomban már elismert szerzők kezdtek gyerekkönyveket írni, a szövegek témája a korábbiakhoz képest változatosabb lett (kifejezetten kedveltek a tabutémák), a megformáltság pedig összetettebb, önreflexívebb. Olyan – magától értetődő, ám gyakran mégis elfelejtett – alapvetések fogalmazódnak meg, mint hogy a szövegekben megszólaló gyerek minden esetben szimulákrum, voltaképp tehát egy felnőtt lehetséges megszólalásmódja. A gyermeki pozíció felvétele pedig nem jelenti azt, hogy az adott mű kizárólag gyerekeknek szól, éppen ezért lényeges, hogy a gyerekségre mint világlátásra tekintsünk – az irodalmi szövegek esetében mindenképp. Így tehát a gyerekkönyvek is (mint az irodalom általában) létértelmezési stratégiákat kínálnak, még ha ezt némileg másként teszik is. Nemcsak szemléletében nyitott (általában nem társít értékítéletet a kijelentéseihez) és naprakész a tanulmány, hanem a gyerekirodalom szakmai nyelvét, szóhasználatát is igyekszik alakítani, hiszen enélkül a színvonalas reflexió sem lehetséges. Olyan fogalmakat vezet be a szerző, mint a gyerekkorú szereplő vagy a többfedelű könyv, amelyekkel a magyar szakirodalomban eddig nemigen találkoztam.   Árnyalatnyi különbségnek is tűnhet a gyerekszereplő helyett a gyerekkorú használata, ám éppen a már említett szimulákrum jelenséget teszi tudatossá, és ebből fakadóan érzékelteti azt a helyzetet, amikor a felnőtt szerző gyerekkorú szereplője nem viselkedik igazán gyerekként, ez pedig már a hitelesség kérdését veti fel.   A többfedelű könyv pedig a médiatudományból már ismert fogalom, a kettős kódolású film megfelelője, vagyis több korosztálynak is élvezetes olvasmányt jelenthet, a szöveg bizonyos rétegei a felnőttek tudásával dekódolhatók, nekik jelent humorforrást, vagy ők tudnak plusz jelentést társítani hozzá. Arra is fény derül, hogy azok a változások, amelyeknek köszönhetően a gyerekirodalom kezd kikerülni marginalizált helyzetéből és felnőtté válni, szükségszerűen el is távolítják a gyerekektől, vagyis „annál jobbnak minősül egy gyerekirodalmi mű, minél inkább nem gyerekeknek szól” (43.).   Ezen gondolatmenet alapján a gyerekirodalom tehát akkor tarthat igényt a felnőtt irodalom felőli legitimitásra, ha hasonul hozzá. Érdemes talán hozzátenni, hogy ez a legtöbb marginálisnak ítélt műfajra igaz (ld. a populáris irodalom kritikájának hiánya).   A tanulmányt követő kritikák tehát kizárólag kortárs magyar gyerekkönyvekkel foglalkoznak, ezen kívül leginkább abban fedezhető fel szelekciós elv, hogy azok a kiadványok kerültek be, amelyek valamilyen szempontból újítóak, váratlanok, komoly visszhangot keltettek, így felhívták magukra a figyelmet. Három nagy egységbe rendeződnek ezek az írások: a Mesék kora, az Újrahangolás és a Vitézkedő címek rejtik őket. Ez a rendszer egyszerre érvényesíti a műnemi, a tematikus és az életkor szerinti felosztást, hiszen az első két egységbe a prózai és lírai szövegek kerültek, míg a vitézkedő könyvek blokkja a kalandos történet tematika szerint szerveződik.   Az egyes részeken belül érzékelhető egyfajta kronologikusság is, ám az utolsó cím alá tartozó szövegek nagyobb részt kifejezetten az önálló olvasáshoz megfelelő, közvetlenül az ifjúsági regényeket megelőző alkotások. Feltűnő továbbá, hogy a kötetbe került szerzők egy része már befutott író, akik ismertté válásuk után kezdtek gyerekkönyveket írni, és a gondolatmenet ezen pontján különösen érdekes visszagondolni a bevezető tanulmány vonatkozó részeire. Hiszen ott éppen az elismert szerzők gyerekirodalomban való megjelenését és a szekunder szövegek feltűnését említi Lovász Andrea. Az említett szerzők beemelésének gesztusával, valamint azzal, hogy a Felnőtt gyerekirodalom maga is hiánypótló szakirodalom – kevéssé önreflexív módon – a gyerekirodalom felnőtté válását erősíti a kötet. A kritikák a minősítő, értékelő észrevételekkel együtt is néhol inkább ismertetőként, rövid reflexióként hatnak. A zárszó nem véletlenül kapta meg az előretekintő jelzőt, arra a hiányra hívja fel a figyelmet, hogy az ifjúsági irodalom rendre kimarad a gyerek- és ifjúsági irodalom vizsgálatakor. A Felnőtt gyerekirodalom sem címében, sem bevezetőjében nem vállalta ezen hiány pótlását, ám mégiscsak érezhette, hogy maga is ezt a tendenciát erősíti, mert a teljes zárszót a kortárs magyar ifjúsági irodalomnak szentelte, körvonalazva ennek főbb irányait, eltérő működését és jelezve talán egy hasonló szakirodalom elkészítését a témában – bár lehetséges, hogy ezt a jelzést csak reményeim láttatják velem. Kissé jobban eltávolodva a kötet gondolatmenetétől, visszásnak tűnhet, hogy a mindig problémásnak tartott gyerek- és felnőtt irodalom megkülönböztetést és megnevezést a kötet megtartja, szemléletében is fel-felbukkan – ebből (is) adódik, hogy jelen recenzió sem kivétel a fogalompár használata alól. A címben is megjelenik (a kötetében és jelen íráséban egyaránt), és lehet, hogy a Felnőtt gyerekirodalom összetétel épp az ezen a dichotómián való továbblépést hivatott érzékeltetni, ám mintha a tipográfia szintjén is inkább a különállóságukat tenné látványossá. Noha a nyelvi apparátus tekintetében a kötet igazán invenciózus, lényeges újításokat vezetett be, mégis maradt fogalmi tisztázatlanság, amely olykor zavaróan hat.