A regény alapszituációja, hogy Marci (Szabó Marcellina, aki utálja a nevét, és még egy fiúnevet is jobban elvisel, mint a sajátját) szülei válnak, ezért az anya lányaival, Marcival és Helgával budai lakásukból elköltözik a világvégére, egy külvárosi kerületbe. Az írónő tökéletesen leírja a lakótelepi miliőt – a kockaházakat és a tipikus telepi arcokat: a házsártos öregasszonyt a lépcsőházból, a kicsit kotnyeles, de nagyon kedves dauerolt hajú szomszédasszonyt a kilencedikről. Adott tehát két tinédzser, akinek válnak a szülei, ráadásul iskolát kell váltaniuk és be kell illeszkedniük egy új közösségbe. Nem túl vidám sztori, azonban az olvasó mégsem szomorkodja végig A szupermenőket. És hogy miért nem? Azért, mert a történetet Marci naplójából ismerhetjük meg, aki egy nagyon fejlett igazságérzettel megáldott, jó humorú lány, de ezzel együtt mégis csak tinédzser, aktuális életszakaszának egyetemes és mindenki számára ismerős problémáival.

Mán-Várhegyi figurái különcök. Marci és újonnan szerzett legjobb barátja, Nihil nem illeszkednek a telepi gimi felszínes világába, ugyanis nem elég menők. Az osztály „arcai” Angéla és a Kitti, a két, egymásra kísértetiesen hasonlító, tapadós, harsány ruhákban villódzó lány. Marci underground zenei ízlése, zöld haja és Nihil pandamacira emlékeztető szemfestéke és fekete ruhái szöges ellentétei a Spuderka János Gimnáziumban megszokott kinézetnek. Nihil (polgári nevén Mavizer Laura) figurája egyébként az irónia csúcsa, mikor Marci megkérdezi, hogy a becenevén szólítják-e az osztálytársai, a következőt feleli: „Senki sem szólít így. Ettől függetlenül ez a becenevem.” (56.).

Ez a kis kiszólás nagyon jól jelzi, hogy menő és különc közös abban, hogy mindkettő valamilyen akar lenni – és ez így is van rendjén 16 éves korban. A két lány összebarátkozik az osztály eminensével, Pannival és Hajnival, a divatdiktátorral, aki egyedi öltözködése miatt szintén kilóg a sorból. Ördögi tervet eszelnek ki: menővé teszik Pannit, így mutatják meg – mintegy nevelő célzattal, hogy akárki lehet menő, és hogy ilyenformán a menőség tulajdonképpen semmit sem ér. Persze, emögött eleinte ott húzódik egy titkos, és talán saját maguknak sem bevallott vágy és kíváncsiság: milyen lehet nem kirekesztettnek lenni? A lúzer lányból a suli sztárja lesz, a suli legjobb pasija beleszeret, ezt már ismerjük – gondolhatnánk elsőre, azonban A szupermenők nem ennyire kiszámítható. A szerző egy csavarral lebontja a bevett képzetet, ezzel sokkal hitelesebbé téve a történetet. És sokkal „építőbbé” is. Mert bár Mán-Várhegyi Réka szerint „a gyerekek észreveszik, ha valójában nem szórakoztatni, hanem nevelni akarják őket”, de figurái mégis öntudatlanul üzennek valamit a fiataloknak: ha valaki rendben van magával, annál menőbb dolog nincs.

A rendben levésnek a kulcsa pedig nagyon nagy mértékben az önkifejezés és az önmagunkért való kiállás. A tinik világa ugyanis a darwini elvek alapján működik: aki nem elég erős, az lemarad. Az erő forrása pedig a tinédzserkor egyik alapvető mérföldköve, az önidentifikáció. A szupermenők több módot mutat be, hogy ez hogyan is történhet meg. Marci esetében a zene a legerősebb jellemformáló erő. Karaktere Meg Cabot – többek között A neveletlen hercegnő naplója és az Egy igazi amerikai lány szerzője − hőseihez hasonlítható: szociálisan érzékeny, kicsit furcsa, szeret olvasni és gitározni, legjellemzőbb tulajdonsága pedig, hogy remek zenei ízléssel rendelkezik. Mán-Várhegyi könyve igazi kuriózum ez utóbbi tekintetében. A The Clash-től kezdve Lou Reedig mindenféle ínyencség fellelhető a szövegben. Marci a történet szerint zenei műveltségét apjától örökölte, aki az Agyelszívók nevű banda tagja. A lány életében persze a szerelemnek is köze lesz a zenéhez, hogy hogyan, azt azonban nem árulom el. A zene mellett az irodalom kap még kiemelt helyet. Marcinak az irodalmi műveltsége elég vagány: Palahniuk Harcosok klubja, de a Galaxis útikalauz stopposoknak is az olvasmányai közé tartozik egy olvasókör révén.

Nagy előnye A szupermenőknek, hogy szervesen beépíti korunk technikai eszközeit. A Tumblr, a vlog, a blog és a facebook mind mint az önkifejezés és a kommunikáció leginkább kedvelt eszközei jelennek meg a kötetben. A négyes fogat (Panni, Hajni, Nihil és Marci) a napi kommunikáció jelentős részét a facebook-on végzi. Ennek révén a megrajzolt világ a fiatal olvasóknak sokkal otthonosabb és átélhetőbb lehet. A jelenre való reflektálás azonban nem csak ebben mutatkozik meg. Marci anyukájának reakciója a válásra a következő: jógázik, gasztroblogol és elkezd egészségesen étkezni. Az édesapa pedig mintha kapuzárási pánikkal küzdene. A kicsit sztereotipikus ábrázolás – nem alaptalanul – nagyon jó tükre annak, hogy mit sugall a média arról, mit szokott csinálni a válás után a nő, és mit szokott a férfi.

Mán-Várhegyi Réka legújabb kötete szórakoztató olvasmány. A szerző azt nyilatkozta, hogy nehéz volt írás közben megküzdeni azokkal a démonokkal, amik kamaszkorban gyötrik az embert. Ezek a démonok valahol mélyen ott húzódnak a szereplők sorsai mögött – a válás, kirekesztés, csúfolódás, a beilleszkedés nehézsége, a szülőkkel való problematikus viszony, a figyelemhiány („Rendben, a válás megviselte őket, és minden bajuk van, de KÖNYÖRGÖK, ÉN IS ITT VAGYOK!!!” (26.) – panaszolja egy ízben Marci), és még sorolhatnám. Ennek ellenére a regény élvezetes olvasmány, a finoman adagolt humor, a kamaszok önironikus beszólásai, a barátság, a szerelem, a háziállatok, a zene és a könyvek ugyanis valahogy mentőövet nyújtanak a problémák tengerében. Mert valahol tényleg ilyen a tinédzserkor. Egyszerre észveszejtően komoly és nevetnivalóan könnyű.