A kötet alapvetően a tündérmese tradíciójából építkezik, azonban finoman magába olvasztja a kortárs irodalmi mesék szemléletbeli, nyelvi és tematikai sajátosságait is. A népmese megidézése a hagyományos szereplők megjelenésében (például király, boszorkány, óriás, aranyhal); varázseszközök (aranytojás, láthatatlanná tevő köpeny, utat mutató fapapucs) és antropomorfizált tárgyak, állatok (kommunikáló varázstoll, beszélő ló, Tűzmadár) szerepeltetésében; az utat bejáró, próbatételeket kiálló hős nyomon követésében, a racionális és irracionális világ elválasztásában és mágikus terek képezésében (palota – Nagy Víz, Kétely Erdeje, Békés-láp), de legfőképpen a mesei világkép, a jó győzedelmeskedésébe vetett hit közvetítésében figyelhető meg. Ám nemcsak a beágyazott történetek, hanem a keretmese is szívesen építkezik népmesei toposzokból (például gebéből paripa válik), szófordulatokból („Kegyelem árva fejemnek!” – 42.), sőt, intertextuális hálót alakít egy-egy ismert mesével (például a Csipkerózsikával).   A mesekönyv ugyanakkor nem zárkózik el egy-egy tematikai tabu megjelenítésétől sem (a szülői gondoskodást fizikai szinten is ábrázolja, amikor feltárulkozva ír a büfiztetésről, pelenkázásról, ürítésről – 5., 115.), alkalmanként a népmesei klisék kiforgatásával az irónia eszközéhez nyúl („Összevesztek. Ők! A kis királylány legboldogabb édesanyja és édesapja” – 15.), másutt pedig lírai vagy metaforizált nyelven szólal meg („hideg volt a magány, amely ráborult” – 52.). A kortárs gyermekirodalom befogadó-központú irányultságára reflektál a mesekönyv nyelvi humor iránti érzékenysége, ami a népmesei szófordulatok paródiájaként funkcionál (a Tűzmadár azt kérdezi a királytól: „Mit keresel itt, ahol a madár se jár?”), a gyermeki gondolkodás mintájára az állandósult szókapcsolatok szó szerinti dekódolására törekszik (például Sosemfélt kapubetörését így kommentálja: „Hajlamos vagyok fejjel menni a falnak, vagyis ajtóstul rontani a házba, még ha palotáról van is szó” – 10.), illetve frappáns szópárbajok vezetésében figyelhető meg („Édes gazdám, most nézz a lábam alá!” – „Te meg nézz a lábad elé!” – 21.). A többnyire jó arányérzékkel adagolt szójátékok a cselekmény sűrűségének és a mesék töménységének feloldására szolgálnak, ám a játékosságon túl metaforikus módon felvetik az egymás mellett való elbeszélés, a félreértés, illetve megértés tevékenységének problematikusságát.   A mesekönyv legszembetűnőbb kortárs jellegzetessége a kerettörténet két főszereplője, a király és a királyné megformálásában rejlik, akik kimozdulnak a tündérmesei szerepkörükből – uralkodó pozíciójuk helyett a hétköznapiságuk, szülői aggodalmuk és szeretetük kerül előtérbe. A mese lehántja róluk a funkciójukhoz tapadó fennköltséget, és bepillantást enged a hétköznapi problémáikba (kialvatlanság, vitázás, csomagolás stb.). A királyné ugyanakkor az útnak indító szerepkörét integrálja magába, mivel ő lesz az, aki felismeri a gyermek szívéhez vezető utat, a mesélés fontosságát, és  – a tündérnagymama leszármazottjaként, a mágikus világ titkos ismerőjeként – ösztönösen érzi, hogyan kell segítenie férje átváltozását a család harmóniájának megteremtése érdekében. A szöveg tulajdonképpeni hőse a király: az ő jellemfejlődését, valódi utazásával párhuzamos belső útjárását követhetjük nyomon a történet folyamán. A kezdetben gyermeki lelkületű (kiskakasos bögréből kakaózó) és cselekvésre képtelen (feleségirányítás alatt álló), szülőségre – és egyben uralkodásra – alkalmatlan férfiból a mesekönyv végére valódi hős, döntéshozásra képes király és gondoskodásra érett apa válik. A király fő problémája, hogy a többi szereplővel szemben beavatatlan személy, aki kívül rekedt a mesei világon, nem érti a csoda működését, határsértésként éli meg a varázstárgyak megelevenedését, sőt, a csoda ijesztő hatást gyakorol rá. Gyakran észre sem veszi az orra előtt zajló varázslatos eseményeket (ilyen például a csengő-bongó fa levelének leszakítása), vagy képtelen megfelelő módon élni a csoda adta lehetőséggel (például elpazarolja az aranysíp segítségét). Kirekesztettségét önmaga is érzi, azonban képtelen felismerni, hogy a tevékenységét jellemző értetlensége („értett minden szót, mégsem volt biztos abban, hogy mindent jól értett” – 64.) éretlenségével függ össze. A tépelődő, bizonytalan antihéroszból a mesék befogadása igazi hőst – szülőt farag. Ebben az értelemben „apakönyvről” beszélhetünk, hiszen a szöveg elején megjelenő, gyermekével kommunikálni képtelen, síró csecsemőjét nem értő szülő a mesélésén keresztül veszi fel gyermekével a kommunikáció fonalát, vagyis a szülő–gyermek közös kommunikációs nyelve maga a mese lesz. A fizikai értelemben történő szülővé válás tehát nem elegendő a bensőséges szülő–gyermek kapcsolat kialakításához, a mesekönyv tanúsága szerint hosszú és szövevényes utat kell bejárni a valódi szülővé éréshez. Az útjárás célját egy-egy életmese megismerése képezi. A fentebb már említett beágyazott történetek olyan újramondott mesék, amelyek átveszik a mágikus tárgy szerepét – a segítők ugyanis a történetek átadásával segítik hozzá a főhőst a problémája leküzdéséhez. A szöveg érdekessége, hogy szinte mindegyik segítő megajándékozza a királyt egy-egy varázstárggyal is, ám ezek csupán a részakadályok leküzdését szolgálják, és kizárólag egyszer használatosak. A varázstárgyakat tehát a főhős feláldozza a mesékhez való hozzáférés érdekében, hiszen a valódi értéket a mesei narratíva képezi. Így alakulnak át a varázstárgyat adományozó segítők életmeséket továbbadó bölcsekké, hiszen ők pontosan tudják, hogy mesemondó mintájuk a király szülővé érésének egyetlen esélyét jelenti. A mese terapeutikus hatása tehát nemcsak a királylány gyógyítására terjed ki, hanem a mesegyűjtő, vagyis a király lelkét is átformálja. Az én-szövegekként prezentált, versformában előadott mesék az archaikus mesemondás tevékenységét idézik meg, és feloldják a mese ő-elbeszéléséből fakadó személytelen narrációt. Az ismert narratívák élettörténet-töredékekként, tanúságszövegekként hangzanak el, ezáltal közvetlenebb hatást gyakorolnak a befogadókra: hol tragikus sorsszerűséget, hol pedig derűt sugároznak magukból, és olyan komplex témákat érintenek, mint a családi identitás kérdése, a nagyravágyás, az önfejűség vagy a szertelenség problematikája. A kerettörténet élénk kommunikációt folytat a beágyazásokkal, a mesehallgatók kommentárokkal tűzdelik a befogadott történeteket – így válik a mesehallgatás életvezetéssé, tevékenységmintává. Tamás Zsuzsa mesekönyve szövegszerkesztési és narratív szempontból is jól átgondolt szöveg, ám az olvasót a mese iránti tisztelete és transzformáló funkciójába vetett hite ragadja meg leginkább. Gyermeknek és felnőttnek is értékes olvasmány, amit Ilyés Juli varázslatos rajzai teljesítenek ki igazán. Petres Csizmadia Gabriella Forrás: Irodalmi Jelen