A mese az egyetlen olyan műfaj, ahol a képzelet és a valóság legitim módon összekapcsolódik azáltal, hogy a képzelet által szült szimbólumokba a hétköznapi élet, a mindennapi valóság egyes elemeit sűríti. S e szimbolikus ábrázolás ad lehetőséget az ember mindennapos küzdelmeit egy más síkon feldolgozni. A szimbolizmus lényege abban rejlik, hogy utat nyit azon dolgok megismerése felé, amelyek eredendően, természetükből adódóan kifejezhetetlenek; ezáltal nem felmutat" valamit, hanem rámutat" vagy utal valamire.
Az ősi archaikus ember számára nem volt szükség a mitikus történetek racionális megfejtésére, magyarázatára. Azok hallgatása elég volt számukra ahhoz, hogy átéljék lényegiségüket, s eggyé váljanak mítoszaik szimbólumaival. Képesek voltak pusztán az átélés által a szimbólumok rejtett üzenetét a tudatukba emelni.
A mai modern ember elfelejtette ezt a nyelvet. A mesék és mítoszok olvasása már nem jelent oly sokat a számára, sőt, olyan megközelítéssel is találkozni korunkban, hogy a szülők nem szívesen olvasnak a gyerekeknek régi meséket, mert szerintük az butít, szívesebben vesznek nekik modern, ismeretterjesztő könyveket a régi mesekönyvek helyett. Pedig a mesék és a mítoszok nagyon is fontosak, csak a mai embernek azon az úton kell feléjük elindulni, amely számára ismerős, kitaposott és még elérhető; s ez a racionalitás mezsgyéje.
Mert a mese minden látszat ellenére racionális műfaj, olyan műfaj, ami valójában élni tanít, csak mindezt egy sűrű szimbólumrendszerbe ágyazva, ami sokkal mélyebb felismerésekhez vezet, mint ha mindazt a bölcsességet, amit egy-egy mese megmutat, egyszerű szavakkal, szimbólumok nélkül próbálnánk elmondani. S ezért is alakult ki az az érdekes helyzet, hogy a diszciplínák közül sokkal inkább tartja a lélektan fontosnak e műfaj vizsgálatát, mint az irodalom, amelybe valójában tartozik. Mert a tudomány képviselői is érezték", hogy a mese inkább pszichológiai műfaj, mint irodalmi. Bruno Bettelheim, amerikai pszichológus szerint a mesék a leginkább alkalmasak arra, hogy az élet értelmének, céljának felismeréséhez vezessenek. Amint írja:
"Ha nem akarjuk magunkat kiszolgáltatni az élet szeszélyeinek, ki kell fejlesztenünk belső erőforrásainkat; érzelmeinknek, képzeletünknek és intellektusunknak támogatniuk és gazdagítaniuk kell egymást." Nos, ezeknek a belső erőforrásoknak a táplálója a mese.
A jobb agyfélteke információ-feldolgozó folyamatai alapvető érzelmi és szellemi tudásként raktározzák el a mesékben kódolt szimbólumokat. Ezekhez egy életen keresztül, mint magától értetődő tudáshoz, lehet fordulni; ami segítséget nyújthat az elraktározott információk révén az életünkben előforduló általános helyzetek felismerésében és megoldásában.
A mese tehát valami különös dolgot művel velünk. Belehelyez minket egy olyan fantáziavilágba, ami valójában azért tűnik meseszerűnek, mert egy fogalommal jelölt, ám többrétegű szimbólumba sűríti az életünk majd minden tényezőjét.
A népmese meg végképp különleges helyet foglal el a mesék sorában. Szinte olyan, mintha nem is emberi kéz, hanem közvetlenül a természet műve volna. Az évszázadok során létrejött és fennmaradt, számtalan ember nyomát hordozó történetekben valami nagyon általános, örökérvényű igazság kristályosodik ki. Mindaz, ami nem fontos, ami esetleges, ami nem igaz, ami érdektelen, ami nem időálló: lekopott, lecsiszolódott róluk. Csak az maradt meg, ami kortól és egyéni tulajdonságoktól függetlenül, mindenki számára érvényes és létfontosságú.
Már a mesék jellegzetes nyitómondata - hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl - is azt jelzi, hogy a történet nem itt és most, hanem egy örökérvényű világban játszódik. Elmondhatjuk tehát, hogy a népmesék, kivétel nélkül, mindig az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, többszörösen áttételes szimbólumokon keresztül.
S, hogy mit szimbolizál a mesében a hétfejű sárkány, az öreg király és annak három fia, az Égigérő fa, a gonosz mostoha, avagy Hófehérke és a hét törpe?
Ezeket a szimbólumokat nem szükséges tudatosan megérteni, és egységes módon megfejteni - hiszen a szimbólumok a kimondott fogalmakkal ellentétben, épp az egyéni értelmezés számára adnak tág teret - ugyanis a népmese szimbolikus igazságtartalma enélkül is eléri a tudattalant, és ott jótékony hatást fejt ki.
-
A mese világa olyan, mint a kisgyermeké és a tudattalané. Csodák történnek benne, a tárgyaknak, állatoknak tudatuk és lelkük van, bármi, még a halál is visszafordítható, sőt, élő és élettelen között eleve sem éles a határ. Minden világos, egyértelmű, nincsenek árnyalatok, fokozatok, kétértelműségek.
-
A belső tulajdonságok ugyanolyan szélsőségesek, mint a külsők (valaki vagy gyönyörű, vagy irtóztatóan csúnya; vagy jóságos, vagy határtalanul gonosz). A mese közege ezért olyan otthonos, szinte magától értetődő a még mágikus gondolkodás szintjén álló gyermek számára, annak ellenére, hogy a mai gyerek élete alig valamiben emlékeztet a mesehősök körülményeire.
A mese a tudattalan szimbólumaival dolgozik, amit a történet révén azután a realitásba emel. A csúnya boszorkány a gonoszság, a gyönyörű tündér a segítő jóindulat, s a lélek mélyének vad szenvedélye fenyegető vadállat képében jelenik meg. S, hogy valójában mennyire racionális műfaj a mese, azt az is megmutatja, hogy a mesehős küzdelmének a célja mindig csupán az élet védelme. Általában nem elvont eszmékért harcol, hanem olyan elemi szükségletek kielégítéséért, amelyek magát az életet jelentik. A víz, a Nap és a csillagok, a gyönyörű királylány keze, és a fél birodalom, a mesés gazdagság, mind-mind az élet elemi feltételének a szimbólumai. S az igazi mesehős mindig furfangos, ravaszdi, azaz köznapi értelemben véve igazán életrevaló teremtés.
Bátran olvassunk tehát akár felnőtt fejjel is meséket, mert ezek a csodás művek a földi élet jobbá tételéhez adnak gyakorlati segítséget, hiszen világuk, a fantasztikum, csak egy eszköz megmutatni valami időtállót az élet realitásából. S ez a realitás nem csupán az archaikus korok mítoszaiban élő ember számára lehet eleven valóság, hanem a ma embere is erőt meríthet belőle a sokszor élettelen és fantáziátlan hétköznapokban.
Forrás: the-online.hu
|