Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Más-más korosztálynak más-más mese való, hiszen más kérdések foglalkoztatják őket (például háromévesen a közvetlen világ megismerése, később a társas érintkezés törvényszerűségei vagy a képzeletbeli világokban kalandozás – hogy csak pár példát említsek), más dolgokkal tudnak azonosulni (más elvekkel és más karakterekkel), és sok szempontból más a teherbírásuk is (például terjedelem, stílus, probléma-feldolgozás tekintetében). Ugyanakkor van néhány alapkő, amire minden jó mese építkezik. Hogy melyek ezek, ennek bemutatására talán a legtovább és ezért a legtökéletesebbre csiszolódott mesék szolgálhatnak jó mintául: a népmesék. Mivel a gyerekeknek nagyon kifinomult a formaérzéke, és ösztönösen törekszenek a harmóniára és a teljességre, ezért fontos, hogy a történetnek legyen felvezetése, cselekménye és levezetése is. A mese eleje (bármilyen rövid is), bevezeti az olvasót a mese világába (még ha egy modern mese in medias res is kezdődik, az első mondatok mindenképp felrajzolják a világot, a szereplőket). A cselekményszálnak mindig pontosnak és jól követhetőnek kell lennie a kalandosság mellett (akkor is, ha ettől függetlenül van egy jelképes jelentése is). A mese végén pedig, ha nem is kell, hogy minden szálat elvarrjanak, de a legfőbb szereplők sorsára, és a mese közben elkövetett tettek következményeire mindenképp fény kell hogy derüljön. A mesék segítik megérteni a körülöttünk lévő világot, vezérfonalat nyújtanak ahhoz, hogy hány- és hányféleképpen lehet dönteni, és annak milyen következményei lehetnek. Egy bizonyos korosztály alatt és a népmesékben ezért szükségszerű a „jók” és a „rosszak” egyértelmű megkülönböztetése, és a megfelelő jutalom, büntetés elnyerése. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden mesének ki kell mondania a tanulságot, elég érzékeltetni is: a gyerekek nagyon finom szenzorokkal rendelkeznek. Ezt a folyamatot segíti elő, ha a mesében a célkorosztály számára adott valaki(k), akivel tud/szeretne/lehet azonosulni, mivel épp a szereplő példáján keresztül éli meg a „tanulságokat”, és ha számára a figura nem szimpatikus, a sorsának alakulása is nagy eséllyel hidegen fogja hagyni. Épp ezért a jó mese ismérve az is, hogy érzelemgazdag (konfliktusokkal, feladatokkal, érzésekkel dolgozik), ugyanakkor nem didaktikus – azaz hagy teret az olvasó fantáziájának, és a saját belátásnak, a felismerésnek. Sokszor épp ezért olvassák, olvastatják újra és újra a gyerekek a kedvenc meséjüket, mert érzik, hogy az akkor éppen valami nagyon fontosat mond nekik, „feldolgozzák” általa saját élményeiket, fantáziájukat.   A népmesékhez hasonlóan kompakt művek az úgynevezett nagy klasszikusok is, melyek olyan, szinte örökérvényű történeteket, elbeszélésmódokat és kérdéseket használnak, hogy ezáltal időtlenné válnak. A Kolibri Klasszikusok sorozat épp ilyen, eddig még vagy mostanra már magyarul hozzá nem férhető könyveket gyűjt egybe. A jó meséhez tehát kell egy átlátható szerkezet, és a pontos irány, hogy merre tart a mese (értve ezt térben és „üzenetben” egyaránt, illetve vagylagosan). Pontosan tudnia kell, mely korosztályt szólítja meg (még ha több korosztálynak szól egyszerre, akkor is, hiszen azt a jelentésszintek egymás mellettisége és a nyelvi megformáltság teszi lehetővé). A legkisebbeknek szánt történeteknél is elhanyagolhatatlan a pontos, igényes nyelv és stílus; és hogy az olvasó a mesét magához közelállónak érezze, szükséges egy (vagy több) hozzá hasonló korosztályú, de mindenképp azonosulásra érdemes főhős. Milyen szempontok alapján választasz könyvet a saját gyerekednek, családtagodnak vagy ismerősödnek? A korosztály és az adott személy igényeit figyelembe véve (ebből következi k a terjedelem és a témakör is), az illusztráció és a kiadvány minősége alapján. A kortárs magyar meseírók az utóbbi időben sokkal bátrabban nyúlnak bizonyos, akár a közelmúltig tabuként kezelt témákhoz is. Hogyan látod, jelenleg milyen tendenciák érvényesülnek a kortárs magyar meseírásban? Valóban sokkal bátrabban, kíváncsibban és egyre profibban nyúlnak a szerzők a kényes témákhoz. A szülők alkoholizmusa, az örökbefogadás, a halál, a családon belüli durvaság, a gyerekek közötti kegyetlenkedések fontos, hogy megmutatkozzanak, hiszen sajnos ezek is az életünk részei, és tudnunk kell kezdeni velük valamit. De véleményem szerint a magyar társadalom még mindig nagyon szemérmes: a családon belüli erőszakról, mely a statisztikák szerint minden ötödik (!) gyereket érint, nem szeretünk tudomást venni… Néhány izgalmas és fontos magyar könyv mellett még mindig sokkal inkább külföldi könyvekhez kell nyúlnunk bizonyos témaköröknél (azonos neműek szerelme, erőszak, drog stb.).  Általánosságban elmondható, hogy a mesékkel tanuljuk meg a történetmesélést, alapstruktúrákat, sőt bizonyos szempontból a világképünk is ekkor alakul ki. Az utóbbi években sokkal színesebb és szélsőségesebb a kínálat – ez milyen hatással van az olvasókra, a szerzőkre? A jó szöveg akkor is jó szöveg marad, ha a tematikája, nyelve, szövegformálási módja szokatlan. Jó szöveg lesz, mert hatást gyakorol az olvasóra (és ennek technikai, azaz struktúrát érintő minimumai is vannak). És ha hatni tud rá, gondolatokat, érzéseket tud kelteni benne, akkor már elérte célját. Mivel mi emberek is rendkívül sokfélék vagyunk, egy sokszínű irodalom sokféle olvasónak okozhat élményt, és egyben a nyitottságot, elfogadást is segítheti. A klasszikusok reneszánszában szerepet játszhat egyfajta nosztalgia is (hiszen felnő az a generáció, amelynek tagjai gyerekként hallgatták azt a bizonyos mesét), de egy kortárs műnél – a tapasztalatotok szerint – mi kell ahhoz, hogy az a mese vagy meseíró megérintse a gyerekeket? A kiadó mi alapján dönti el, hogy melyik mesének, illetve melyik meseírónak szavaz bizalmat? A kortárs mese nagy előnye tud lenni, hogy mai környezetben játszódik, vagy ma fontosabbnak tűnő kérdéseket feszeget, mint az elődei. Ettől függetlenül a jó szöveg paramétereinek ugyanúgy meg kell felelnie. A legsikeresebb könyvek között találunk klasszikus pilléreken nyugvó modern meséket (például Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány-trilógia, Berg Judit: Rumini), de a hagyományokat kiforgató, tőlük eltávolodó mintákat is. A Kolibri Kiadó a kézirat alapján dönt a közös munkáról: elsősorban izgalmas, aktuális, hiánypótló téma, eredeti ötlet és nyelvi megformáltság alapján.  A kiadó gyakorlatában volt már olyan külföldi könyv, amely itthon valamiért egyáltalán nem működött? Mi lehetett ennek az oka? Vannak olyan könyvek, amelyek valamilyen okból nem találják meg a közönségüket, és hiába fontosak, nem tudnak sikeresek lenni. Ennek számtalan oka lehet: megelőzi az igényt, nem a megfelelő célcsoportnak szánjuk, nem találó a borító vagy a hátszöveg – s máris elvész a kapocs a célzott olvasóközönség és a könyv között. Szerencsére a Kolibri Kiadónál ilyen könyv nem volt: mert vagy a nagyközönség, vagy a szakma tetszését nyerte el, ideális esetben pedig mindkettőt. Szerinted mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? A meseolvasásnak mi az elsődleges célja? Hogy lekössük a gyereket? Hogy neveljük? Hogy szoktassuk az irodalomhoz, olvasáshoz? Számtalan kutatás igazolja, hogy a mindennapos mesehallgatást élvező gyerekek akár évekkel előzik meg fejlettség tekintetében azokat, akik kénytelenek voltak nélkülözni a mesét. Ennek számtalan oka van: a korábban említett (mesealkotási, mesemondási és egyben világértelmezési) struktúrák elsajátítása, az aktív szókincs, szószerkezetek fejlődése, a lehetséges döntések és következmények felismerése, és nem utolsósorban a közösen töltött minőségi idő a szeretett felnőttel. Emellett a konkrét fizikai érintkezés, kontaktus is hozzájárul a gyerek egészséges fejlődőséhez. A mese elsődleges célja a közös élmény szerzése (és ennek az élménynek a minőségét persze már a szöveg minősége is befolyásolja) – de végletes példával élve: olykor még a telefonkönyv felolvasása is többet ér, mint a közös olvasás hiánya…      Az irodalomhoz a legegyszerűbben úgy szoktatható a gyerek, mint minden más alapszükséglethez: felkelünk, megmosakszunk, játszunk/tanulunk, eszünk, fogat mosunk, összebújunk, mesélünk, lefekszünk…  Ha a napi rutin részévé tesszük már egészen kicsi korban (melynek megelőlegezése az altatódal, mondókázás), akkor egy életre meghatározó jó szokást alakítunk ki a gyerekünk és a saját életünkben.   Ki lehet nőni a mesékből? Ki lehet nőni a jó történetekből és a jó szövegekből? Nem hiszem. És egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséd, és miért? Most éppen A Gyűrűk Ura, mert újra friss az élmény, csak már a fiammal együtt olvasva.

<<Vissza a címoldalra