Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Őszintének kell lennie, már ami az élet mélylényegét illeti. A szimbólumok, jelképek, mesés díszletek, varázslatos szereplők lehetnek bármennyire elrugaszkodottak a valóságtól, de a mese emberi lélekről sugallt üzenete soha nem hazudhat. A gyermek akkor tud a mese hatása alá kerülni, ha az nem rajta kívül áll, hanem benne történik, az ő saját pszichéjében. Ez pedig csak akkor következhet be, ha igazat mondunk neki az emberré válásról, az embernek maradásról. Mit tapasztalsz, melyik mesét szeretik jobban a gyerekek: amelyik egy teljesen távoli mesevilágban játszódik (mesebeli helyeken, mesebeli lényekkel, igazi hősökkel és hősnőkkel), vagy amelyik nagyon is a saját életükről szól? Az életkor, a lelki állapot, egy adott élethelyzet, vagy szimplán egyéni ízlés az, ami megszabja, hogy mivel azonosulnak a legkönnyebben a gyerekek? Ezek mind befolyásolhatják, hogy melyik mesét szereti jobban egy gyermek: a bölcsis, kisovis korosztály még azokat a történeteket részesíti előnyben, melyek a saját napjának eseményeit elevenítik fel, a nagyobb ovisok és iskolások viszont már nyitottabbak a tündérmesék varázslatos világára. De minden korosztályra igaz: egyéni ízlés, és a sajátos élethelyzet is meghatározhatja, hogy milyen mesét választ a gyermek, függhet attól is, hogy vajon harmonikus-e a kapcsolata a valósággal. Ettől függően olvashat hétköznapi helyeken játszódó, egy az egyben megfeleltethető történetet, vagy menekül el egy csodás helyszínre mágikus, különleges erővel felruházott szereplők közé, ahol a fikció sokszor gyógyírt jelent egy-egy sérülésre. Mi volt a legelső meséd, amit papírra vetettél? Az Azurro című meseregényemet és a Gréta garbója című kötet szójátékos, szabadverseit írtam meg először. Ez még akkor történt, amikor nem születtek meg a lányaim, és nem váltak állandó ihletadóimmá és elsődleges célcsoportommá. Mi volt a legfurább élethelyzet, amiből azután mese lett? Ha nem is furát, de egy-két számomra érdekes jelenetet szívesen elmesélek. Az egyik egy hatalmas fa „belsejében” történt, egy méretes tujában, melynek lombozata gigantikus zöld sátorként fogott körül az alcsúti arborétumban. Amikor felnéztem, olyan érzésem volt, mintha egy levélből nőtt katedrálisban lennék. Aztán pedig megjelent néhány poszméh. Ebből a helyzetből született A koszméh című versmese a Gréta garbója című kötetben. Egyszer pedig a családommal ellátogattunk egy Balaton-parti vándorcirkusz előadására. Megrendítő élmény volt számomra látni, hogy mennyire összetart az a cirkuszi család, és hogy a legkisebb nemzedék is ebbe a különös világba nő bele, és már egész fiatalon mutatványokkal segítik a családi előadást. Abban a társulatban mindenki csinált mindent: az anyuka volt a kasszírnő, a büfésasszony, a késdobáló célpontja és a kígyóbűvölő. Egyszerre volt rémisztő és nagyon vonzó ez a zárt struktúrájú világ. Az élmény után írtam meg a A Zöld Cirkusz és a virágtolvajt. Mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? Meg lesz fosztva egy hatékony feszültség-levezető közegtől, ahol a napi stresszt, és azt a sok-sok elvárást, ami az iskolából árad felé, egészségesen fel tudná dolgozni. Ezenkívül híján lesz az emberi sorsvezetés elsődleges játszóterepének: ha én erre így reagálok, ez lesz, ha ő így, annak ez lesz a következménye. A mese szimbolikus figuráival a gyermek előre le tudja „bábozni” a különféle életszituációkat, így ha a valóság is hasonlót hoz neki, nem éri olyan felkészületlenül a helyzet. De természetesen nemcsak a gyermeknek van szüksége a mese mágikus vértjére az élet csatáiban, fiatal szerelmeseknek, friss szülőknek és hosszabb házasságban élőknek is megvan a maguk meséje, melyet ha nem kapott meg útravalóként gyermekként, felnőttként még mindig felfegyverezheti magát vele. Ki tudunk nőni a mesékből?    Jó lenne, ha nem tudnánk, hiszen ahogy az előbb is mondtam, a mese egész életünkben végigkísér minket óvó szavaival, ha engedjük neki, hogy vigyázzon ránk. A mese nem csak szórakoztat, élni tanít, túlélni segít, a szeretetre okít. Visszakalauzol az ösztönös énünkhöz, a tudatalattink azon részéhez, melyet a modern ember előszeretettel temet el félelmetesen mélyre, és zárja egy szomorú koporsóba, mintha nem is tartozna élő önmagunkhoz. Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséd, és miért? Most épp a Világszép Vaszilisza története. Nagyon sok hasznos dolgot üzen a nőknek. Vaszilisza anyjától kapott bábuja, melyet folyton etetnie kell, hogy támogatni tudja őt, a női intuíciót jelképezi, amit nekünk is szüntelen táplálnunk kell, hogy segíthessen, súghasson nekünk a nehezebb döntések, a szívet elbizonytalanító, félelmetes pillanatok során.

<<Vissza a címoldalra