A történetben szereplő kisfiú a toronyban él. Az épület az ősi tudás őrzője, azonban a fiúcskán kívül más nem léphet be oda. Így a felnőttek kénytelenek őt kérdezgetni gondjaik megoldásáról. Mivel a válasszal nem elégedettek, maguk veszik kezükbe sorsukat, s természetesen itt kezdődik a valódi bonyodalom. Az események az elképzelt jövőben történnek, és gyakran a tudomány társadalomra gyakorolt hatását mutatják be. A rengeteg rajz képregényszerűvé teszi a mesét, ami a sci-fi egyik kedvelt fogása. Szerepel benne űrrepülés, idegen lények, földön kívüli élet egy másik bolygón. A szerző szívesen használ ősi jelképeket meséiben, mindig megtölti őket valami szokatlan, új jelentéssel. Ebben a történetben sincs ez másként. A torony jelképezi a tudást, amelynek révén a főszereplő kiemelkedik környezetéből. De ugyanakkor a magány szimbóluma is. A zseniális lelkek egyedül élnek, és nem, vagy csak nehezen értik meg őket. Majoros a harmincoldalas füzetecske első lapján szembesíti az olvasót ezzel a szomorú ténnyel: „a felnőttek egyáltalán nem hittek neki”. Kikérik a kisfiú tanácsait, de csak tessék-lássék, aztán „átfogó kutatási programot indítanak”. A barátság törékenységét, időszakosságát az író egy hóemberrel jeleníti meg, amelynek hidegsége ellenére „szíve van”, de természetesen elolvad, amikor kisüt a nap, s a kisfiú ismét egyedül marad. Majoros jól ismeri a gyermeki lelket, gyakorló anyaként megtapasztalta, a kicsik szívesen találnak ki láthatatlan, nem létező barátokat, hogy aztán velük osszák meg bújukat-bánatukat, ilyesféle szellembarát a hóember is. Az illékony barát ajándéka a cukor, melyet a gondos főszereplő ahelyett, hogy elfogyasztana, elültet, a hajtást óvja, védi, gondozza. Ez mintegy a reményt jelképezi, emlékeztetve az olvasót A kis herceg rózsájára és a természet egykori egyensúlyára: „Ahol egykor erdők álltak meg rétek zöldelltek, ott most mindent szürke kavics borít, és a kavics alól acélszínű lemezekben bújik elő a föld magját rejtő kéreg. De a torony körül csivitelt és zsongott a cukorkaerdő, mert oda menekültek a környék kis állatai: madarak, cickányok, pókok, siklók és csigák, és még egy borz is. A kisfiú már nem volt egyedül.” A felnőttek a kisfiú vállára helyezik a bolygó legnagyobb gondját, vele kerestetik szerte a toronyban a megoldást. Szerencséjükre a főszereplő megleli a választ a falon függő festményekben. A nyomtatott könyvben külön üzenete van a rajzoknak. Sánta Kira eddig leginkább fantasy-sorozatok illusztrátoraként vált ismertté, nevéhez fűződik például Lauren Beukes Zoo City című műve főszereplőjének, Zinzi Decembernek a képi megteremtése.  A torony az első általa rajzolt mesekönyv. Sánta gyakran egész oldalas illusztrációi tökéletesen kiegészítik a szöveget, segítik a megértést, képeskönyv jellegűvé teszik a mesét, bár a történet véletlenül sem a leporellókat forgatókhoz szól, hanem inkább a nyolc-tízéves korosztályt célozza meg. A képek hangulata komor, emlékeztet a fantasy világára, de legalább is szomorkás, mint a történet alaphangja. A színek általában hidegek. Ha elvétve találunk egy-egy vöröset, mint például a hóember sálját, sapkáját, az mindig vidámságot hordoz, esetleg valami fontosat emel ki. A felnőttek méretben mindig fenyegetően a gyermek fölé magasodnak, arckifejezésük mogorva, kioktató. Majoros szerint sohasem tudhatjuk, milyen katasztrófából születik boldogság. A kissé komor hangulatú mese a remény érzékeltetésével zárul. A kisfiú szerint az új emberek ugyan sokban hasonlítanak a korábbiakhoz, abban azonban különböznek, hogy „amikor elmesélte, mi történt vele, hittek neki.” A mese nyelvezete egyszerű, viszonylag rövid mondatok jellemzik, nincsenek túlzó leírások, sallangos hasonlatok, a gyermekkönyvekre néhol jellemző modoros, kedélyes magyarázatok. Ez a szövegfűzés még jobban aláhúzza a történet komolyságát, komorságát, gondolkodásra késztet, nem csupán könnyed szórakozást nyújt. Összességében A torony egy fiús mese a repülés, az űrhajók és a technika világából: „Megálltak az égen a csillagok, elhallgatott a robaj és a szél, és a füstben a kisfiú látta, ahogy minden, ami a bolygón megmaradt, a sziklák, a kövek, az acélszínű lemez töredékei, mind leszakadnak a világűrbe, és ameddig a szem ellát, kitárul két óriási szárny.”   Majoros modern teremtéstörténete lehetne akár segédeszköz is az alsós környezetismeret oktatásánál, mivel játékosan felvázolja bolygónk pusztulását, és arra figyelmeztet: vigyázzunk rá! Kiválóan beilleszkedik abba a vonulatba, amelyet az Abrakadabra Kiadó felvállalt a környezettudatos ismeretterjesztés terén.  A Toronnyal egy időben megjelent Erdőlakók című kötetük valóságos természetvédelmi munkafüzet, melyben szintén szerepel Majoros Nóra állatmeséje. Szőcs Henriette Forrás: Irodalmi Jelen