Természetesen a könyv, amelyben három összefüggő mesét találunk, egyáltalán nem a nőverésről szól. Sőt. Szeretném kerülni az intimpistáskodás vádját, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a szálat, amely különös fénytörésbe helyezi a könyv sorsát. A címszereplő lány ugyanis „otthagyott” gyermek, akit szeretettel nevel fel örökbefogadó családja.   Hasonló helyzetben van most a költőnő családja is, nem is oly régen befogadtak egy szépséges kislányt – talán épp ezért született a könyv. Ugyanakkor nem gondolom, hogy direkt alkotást olvasunk, mert mese ez a javából. Talán állíthatom azt is: a klasszikus mesék gyönyörű újjászületése.   Nyelvezete, sajátos történetkezelési technikája költői gondolkodásmódról tanúskodik. Többszintűsége boldogságot okoz a gyereknek, aki hallgatja vagy olvassa – ebben Makhult Gabriella lenyűgöző, nívós és egyedi illusztrációi segítik, amelyek szerves részét képezik a mesének. (Aki még nem találkozott ilyennel: linómetszetnek hívják a technikáját.) De ugyanúgy a felnőttnek is, aki élvezi finom humorát és fordulatait, de elgondolkodik mélyebb jelentésrétegein is. Szólamai, szimbólumai beszélnek a cigányságról, a traumákról, a magányról, az egyszerű természeti életről, a kitaszítottságról, a falu rendjéről, a hiedelmekről, a nemes szeretetről, a megértésről. Talán a sorsról is, amit senki nem kerülhet el.     A három részre tagolt mesében először az erdőben élő-vándorló cigány párral találkozunk, akik – voltaképpen saját félelmüktől űzve – magára hagyják az újszülött kislányt, akit hamarosan egy jólelkű házaspár fia talál meg, s eléri, hogy szülei befogadják.   A második részben koncentrálunk a gyermekre, aki szépséges és szeretetreméltó, de beszélni csak az erdő hangján tud, s emberi beszédre (kapcsolatokra) nem képes. Ez a rész tipográfiailag is másképp jelenik meg, mintha jelezné, hogy különösen fontos, hiszen itt ismerkedik meg a lány saját emlékeivel, mondhatni önmagára ébred. A felismerés okozza aztán, hogy beszélni kezd.   A harmadik részben fogadott bátyja, a tollas bagoly, és a síró víz (bagoly- és forrástestvére) segítségével megleli a gyökereit; apját-anyját, az erdei embereket. Ez ad számára megnyugvást, ez hozza el számára az igazi békét. Biztosak lehetünk benne, hogy most már rendben lesz vele minden.   A mese szépségét és bűvöletes hatását meg sem közelíti ez a rövid leírás. A fülszöveg tömören, Tóth Krisztinához méltón fogalmaz: „Az örökbefogadott lánynak a magány, az emlékezés és a kiengesztelődés segít hazatalálni, miközben a csillagok ugyanúgy ragyognak mindnyájukra, akárhonnan jöttek, és akárhová is tartanak.”  A lány, aki nem beszélt az általam valaha olvasott legszebb mesék közé tartozik.   Tóth Zsuzsanna Forrás: olvassbele.com