A krimibe illő rejtélyek megoldása egy (gyerekkorú) gilisztára és egy kismacskára vár – akik természetesen sikerrel teljesítik a rájuk osztott héroszi feladatokat. A „kétlábúak” pedig lelkesen és ügyesen statisztálnak, és még bónuszként egy felnőtt szerelmi történetet is összehoznak – minden síkon jó a vége.   De minél jobb a cselekmény, annál zavaróbbak a szöveg sutaságai, hiszen ezek nem egyszerűen értékminősítők lehetnek, de a mű befogadását is akadályozzák, tudniillik a logikai következetlenségek, a megoldatlan mozzanatok minduntalan megtörik a mű élvezetét. A könyvben olyan sok kérdőjel marad, hogy a remek pszichológiával megírt giliszta- és macskamonológok (van giliszta-pszichológia?), a profi történetvezetés elfelejtődni látszanak.  A központi motívum (a kettős életet élő gonosz gondolatának erejével létrehozza a fekete, repülő motorosokat, akik ellopják a szeretetet a világból) kidolgozatlan. Nemcsak azt nem tudni, mi és hogyan történik (például a gondolati teremtés, vagy hogyan lenne a mozizó karácsonyfadíszekhez hasonló „szeretetgömbök” birtoklásából világuralom), de a szeretetről szóló beszéd mindig emelkedett és közhelyesen ósdi („a szeretet a legnagyobb hatalom a világon. Az embereknek erről szerencsére fogalmuk sincs. [...] Plüssfiguráktól meg a csillagok állásától remélik életük jobbra fordulását [...]. Ezt a csodálatos kincset, a szeretet hatalmát pedig észre sem veszik!”) Hasonlóan kínos a romlatlan, tiszta falu és a bűnös, zajos város végletes ellentételezése, a konzumkritika, a sok egyszerűnek szánt (inkább bárgyú) személyleírás („Szőke haj, elegáns, mégis egyszerű ruha, retikül és magas sarkú cipő”), az apagiliszta patriarchális és patetikus tirádái. Az emberszerű gilisztalét végtagok hiányában amúgy sem túl egyszerű, nem is sikerült átgondolnia a szerzőnek – és ebből is sok logikai baki származik. Így, szöveggondozás híján ez a meglepően izgalmas, gyerekdimenziójú meseregény csak lehetőség marad. És ezt a szuper intelligens macskák miatt sajnálom igazán. Lovász Andrea Forrás: Élet és Irodalom